Csokonai Vitéz Mihály: Magyar! Hajnal hasad!
Vígadj, magyar haza! s meg ne tagadd tömött
Javaidtól azt a valódi örömöt,
Amelyért víg hanggal ekhózik a Mátra,
Az egész országban harsogó vivátra.
Vége van már, vége a hajdani gyásznak,
Lehasadoztak már a fekete vásznak,
Melyeket a fényes világosság előtt
A hajdani idők mostohás keze szőtt.
Az eltépett gyásznak rongyainál fogva
Tündöklik egy nyájas hajnal mosolyogva.
Setét völgyeire súgárit ereszti,
Mellyel a megrögzött vak homályt széljeszti.
Biztatja hazánkat vidámító képe,
Hogy már a magyarok napja is kilépe,
S rövid időn felhág egünk délpontjára,
Hogy világosságot hintsen valahára.
Kelj fel azért, magyar! álmodból serkenj fel,
Már orcáidra süt e nyájas égi jel.
Kelj fel! s ázsiai Múzsáddal köszöntsed,
Elibe háláló indulatid öntsed.
Örvendj, hogy elmúlván a setét éjszaka,
Megnyílt a napkelet bársonyos ablaka.
Ezáltal egy kövér reménység táplálhat,
Hogy még napod fényes delére felszállhat.
Lesz még a magyarnak olyan dicső nevel,
Amilyen volt a Márs mezején eleve;
S még azok is laurust fűznek magyarinkra,
Kik most finnyás orral néznek hérosinkra.
Idvez légy, szép hajnal! ragyogtasd fáklyádat,
Víg egünkön mutasd mosolygó orcádat.
Jer! ímé nimfái már a víg Dunának
Elődbe koszorús fővel indulának.
Ezt minap egy jámbor magyar énekelte
S benne a huszadik századot képzelte.
Ne félj, óh magyar, talán akkorára
Boldogabb nap jön fel reád valahára:
S aki mérget forral hazádnak ellene,
Megveri a magyarok istene
