Döbrentei Kornél: Sorspannó
Maradék, megnyomorított magyarok,
preparált agyarú vadkanok,
a dicső-bús öklelések emléke
fehérizzás-é vagy dermesztő dér-e?
Varasodó hajnal rajtatok
a Zrínyi Miklós rozsdálló vére,
béklyókat szakítsatok,
kiket hozzáidomítottak minden gyötrető muszájhoz,
nekiveselkedve a szabadságnak, most térdre, imához,
nem a mindig fentvalók, hanem egy barbár zseni
sziklagörgetését kell bordatörő repeséssel zengeni,
a föstőét, vászna az Isten megnyúzott háta volt,
amelyen az ördög mennyei távlatot áhítva lovagolt,
ám ez a teremtett mű a Szentlélektől lelkedzett,
híreli, nem silányította e kárhozat-súllyal ránkrogyó évezred
ócskavassá a Szent István-i kardot, kimerültté a keresztet,
e két gyámpillér a szívünkbe gyökeredzett,
róluk úgy görbed fölénk a vég s a kezdet
karéja, miként az esztergomi palota ívei,
a kozmoszt átszelő nappálya hajlását mímeli,
heves, de méltóság-mozdította lendülettel,
ahogy a parázshatalmú tőkék nedve a fürtökbe kereng fel,
ahogy a lángelmék hajnallá hasadnak,
osztván sorság a tűz méhében önkívületig ajzott vasaknak,
ó, azok a mézsűrű, nadragulya-iszapos fénytől duzzadó fatáblák
húsukat bujálkodva politikai faliszúk rágták,
pincébe fojtották, lemeszelték, elölték, ne adja tovább
ezeréves kiállásunk mítoszát vitéz Aba Novák,
a Mester, aki a rapszódiás Liszt arcát maga vési
tudván előre,
a jövőt el sohase kési,
az enyésző idővel ő kap erőre,
hiába, hogy némely képeket befalaztak,
a világ köldökén megannyi lángvágta ablak,
kikezd betont, páncélt, kitagadó tudatot s íme átért,
nem a maga jussáért, de érettünk Magyarországért,
bár a mostoha elrendelésben rokona
a Szent Korona,
ki menekítve, elvermelt, kátrányos hordóban földbehányt
néhány oltalmas kéz, de a korona földrengett a menny iránt,
keresztül ugaron, dús rögön, olthatatlan áramlással, mint a magma
s a fénycsíra, mit a Nagyboldogasszony sarjadni szánt,
sugárban özönöl, legyen éjbefojtott büszkeségünk pirkadatja,
mert az ánglius Magna Charta után öt évvel
Aranybullánk európában a második alkotmány letétel,
és utána Tordán,
túlvilágolva e máig sötétben tülekvő nagyvilági csordán
elsőként mondotta ki a magyarság,
emberhez méltó, Istenhez illő a vallásszabadság.
Ám azóta is a lassúdan földbe szivárgó hősi halottakból fölpárállván,
fölénk pántoltatik üszögmegtelepedte szivárvány:
fekete barázdával mélyszántva a csodával vemhes eget,
mely Koppányként négyfelé reped,
megtisztulnia nem lehet,
bekússza siralomvölgyi ármány,
és mégis miénk a derű ezüstjével felkent
sors-pannó, minden sátánfit elrettent,
mert szent.
Mert született fátum-feszítette tabló
melyen nem görnyedünk hétrét,
erőnk gerincben szálfa, évezredes ittlét,
nem dögleszthet nagyhatalmak üzemeltette, mészárszéki tagló,
vagyunk s csak azértis leszünk, konokságunk megvítta harcait,
szemünkben zsarátnokol a mérce-idő, akár az antracit;
Botond őshutában szült buzogánya reccsen,
hang, melyet az Öregisten ne felejtsen,
aki megteremtette Bábelt,
hogy ne engedje magához,
ha egy kis nép a mélységből kiáltoz –;
s akkor fölmagaslik a lángelme, ki rálelt,
hogy bár egyetemesebb a látvány,
az élet több mint léthirdető kiáltvány,
vagyunk és leszünk,
el sohase veszünk,
mocsarakba veszejtve is tisztán,
hitben szilárdak, mint ahogy Kapisztán
lova is felhörren tajtékozva, zabolátlan,
fanatikus révületben mégis eszméltető lázban,
noha nincs hang, se nyelv, se szó,
a kavargásból kihallik a déli harangszó,
és évszázadokon átneszez,
a sorsunkat zsendítőn feldúló,
Berliozt megtermékenyítő magyar Marseillaise,
a Rákóczi-induló,
a létünkről számot adó,
fájdalom-méhű tárogató,
s e nem dajkáló, koporsó kemény
falemez,
az életfából eredez,
ecsettel fölhordva rá a remény,
ellángolnak róla a nomád fők idáig,
eretnek kelyhük teli mennyel világlik,
ám keserves vonássá összeáll undoruk sora,
az ég és a föld meghasad végül,
ha végigpásztáz arcukon a Seregek Urának ostora,
a csattanás a szívünkben mennydörgéssé terbélyül.
/Budapest, 2001./
