Mécs László: Az alázat
Néha kínai fallal körítem a kertemet.
Kizárom az embert, hogy szeretni tudjam az embert,
mert tetőtől talpig gonosz és mégis szeretni kell!
Álmaim bozótjába bújok, amint Ádám a paradicsomban.
Egy hang tükörként kérdez a magasból:
ki vagy te??
Én a szenvedések szűrőin szűrtem a véremet.
Aranymosónak álltam életem folyójába.
Meríteni próbáltam a jóságból és a szeretetből.
Egy kanál csak kanálynit meríthet a tengerből,
egy jánosbogár csak bogárnyit csenhet a napfényből,
én ember vagyok s csak embernyit meríthetek Istenből!
Ez vagyok én.
A szenvedések szűrőin szűrtem a véremet:
mégis paráznaság iszapját sodorja, mint az árvíz.
Aranymosónak álltam életem folyójába:
mégis hiú vagyok, mint a többiek,
szeretem, ha szemet húnynak hibáimra,
örülök a tömjénezésnek.
Ez vagyok én.
Tetőtől talpig ember vagyok s magamat is szeretnem kell!
Könnyeim varázslatos vágyi vize végigcsorog a lelkemen
s most látható lett egy titkos írás.
Valaki valamikor titok-tintával írt a lelkemre,
most látható lett egy titkos írás.
Valaki valamikor titok-tintával írt a lelkemre,
most látható lett az üzenet:
„Eddig nem találtál semmit, mert magadat kerested!
Hazudtál:
első volt az Én, második a Felebarát, harmadik az Isten!
Ezért nem találtál semmit.
A szentek és más hősök más sorrendet hajszoltak:
első az Isten országa, második a Felebarát, harmadik az Én.
Ez az út, az igazság és az élet.”
Ennyi aranyat mostam ki máma a folyóból.
Ezt az aranydrótot kifeszítem magamtól a végtelenig:
az egyik végén van Isten,
a másik végén egy kis villanylámpa: én.
Megindulnak az örök áramok és kigyúlok a sötétben...
Ha ő akarja, világítok betegek ágya felett;
ha ő akarja, nászi népnek világítok;
ha ő akarja, világítok minden magyarnak;
ha ő akarja, ívlámpa leszek a beborult Európa felett...
Ha ő akarja, egy fekete kéz kinyúl az éjszakából
s a lámpát összeroppnatja örökre...
