Sík Sándor: Áldott az asszonyok között
Mentél, amerre húzódott az ösvény
Galileának napaszalta földjén.
És kivirágzott lépteid nyomán
A bokavérző Hegyes Tartomány.
A sziklák istenverte szurdokán
Tejarcú rózsát hajtott a bogáncs,
A kősziklából csorgó méz fakadt,
A ciszternákban élővíz patak.
S a porszemecskék, míg sarúdra lestek,
Tücsök módjára muzsikálni kezdtek.
Karjaid összefonva kebleden
Mentél s mosolyogtál édesdeden.
Mérhetetlenül mély volt és komoly
És mondhatatlan édes e mosoly.
Mentél. Fölötted a hallgatag égbolt.
A csepp angyalok, mint a rendelés szólt,
Elkuporodtak a sziklák közébe
Ujjacskáikat ajakukra téve.
A titokzatos Hang is hallgatott,
A Lélek, aki megárnyékozott,
És néma volt még Ô is, az Egyetlen,
A szíved alatt élő Érthetetlen.
Mentél, magad, és nem sejtette senki
A titkot, amely a mindent belengi.
Erzsébet sem, a meghitt asszonytestvér,
Még az sem, aki árva tűzhelyednél
Virrasztja jöttöd, az Elgyűrűzött:
Hogy áldott vagy az asszonyok között.
