Tuboly Erzsébet: Téli andalodás
Óh te komor fagyasztó tél, nékem milyen nagy kárt tettél;
Virágimat elvetted, velek kedvemet is elenyésztetted,
Velek elenyésztetted.
A te hideg lehelleted, kegyetlen cselekedeted,
Florának is bút okozott, virágitól már ő is elbúcsúzott,
Már ő is elbúcsúzott.
E kedvetlen búcsúvétel, s ez a hosszú külön létel;
Óh mint elszomorítja: magát csak az elmúlttal vigasztalja,
Elmúlttal vigasztalja,
Mindenről elfelejtkezik, hogyha visszaemlékezik,
Azon boldog időkre, a virágok, a virágok bájoló szépségére,
Bájoló szépségére.
Mikor köztök sétálgatott; szabad kényén danolgatott;
Mennyei boldogságot, képzelt magának halhatatlanságot,
Képzelt magának halhatatlanságot.
Midőn a sétálás közben, elfáradt az énkelésben,
Morfeus mákolaját hintette rá az álomnak balzsamját,
Az álomnak balzsamját.
Ily szépen folydogálának, boldog napjai Florának,
De mely hamar elmúltak, virágjai mind a Stikszbe hullottak,
Mind a Stikszbe hullottak.
