A paraszt és a gyermek ősi ösztön-
világát élem: földet, fodormentát
becézek, szívem-lelkem megfürösztöm
friss hitregékben, lepkék és legendák
lebegnek körül, mint szenteket a múltban,
míg hazafelé ballagok gyanútlan.

És golgotákba botlik lábam egyre.
A Sors sötét kígyó-ostort suhogtat,
valakit vánszorogva hajt a hegyre,
valaki rámnéz a vér-patakoknak
rácsából meggyalázott emberarccal,
míg a kövön keresztje árkot karcol.

Valaki kér, mint víz-sodort fatönköt
a fuldokló, szamár szívem elárul,
mint kém a várat. Borzongok, dühöngök,
de embertársam szólni kezd bajárúl,
s a bizalom borzalmas pillanatja
keresztjét hirtelen vállamra rakja.

Némán kísérem, csak fogam csikordul
a dühtől, folyton alkalomra lesve,
hogy ledobhassam terhét. Lassan zordul
néző szemem enyhült testvériesre,
s végül véres nyomában fütyürészek,
mint az, ki már húsvét borától részeg.

Az élet egyre mordabb, egyre többen
járnak sorsuk kemény kálváriáin,
az Ábeleknek népe egyre csökken,
a jóság, fény fogy, egyre több a Káin,
kálváriázók jönnek egyre szembe,
s bejajgatják keresztjük életembe.

Bujkálok és lázongok: mit se használ.
Az életemből nem tudok kimenni,
megállok újra minden kis panasznál,
és újrakezdem. A jutalmam ennyi:
így elfelejtem a saját keresztem,
s hogy alkonyulok, árvulok, öregszem.

Királyhelmec, 1941 július