Ipoly-parti fűzek között száll az ének,
Bólogatva áldoz költőnk szellemének,
Neve beivódott a rögökbe mélyen,
Nem tűnik el onnan viharban, se vészben.
Reménység parázslik eme becses tájon,
Örök csillag fénylik hűvös éjszakákon,
Itt lebeg felettünk Sajó Sándor lelke,
’Ki múltunk emlékét versben énekelte.
Szavában zengett az örökkévalóság,
Nemzete féltése, aggodalom, jóság,
Bús, szomorú költő, tolla „vérben ázott”,
Látott porba hullni büszke boldogságot.
Országát széttépték, messze lett a távol,
Nem látta az erdőt sok idegen fától,
Nem látta a Napot, szeme könnye fedte,
Múltunk keserveit versben énekelte.
Most a folyó partján susognak a nádak,
Hajladozva őrzik szavait a mának,
Hej, te árva sorsú, lengedező álom,
Versek üzenetét egymás mellett látom.
A vén bolond ott les, mostan nem rikácsol,
Vatha kortyol barnult Koppány koponyából,
A fekete holló „trianont” rikoltoz,
Elhallatszik hangja Ipolytól az Olthoz.
Mikes Kelemen is ott van a folyónál,
Szeme beszédesebb minden írott szónál,
Rákóczi és Kossuth sötétszín ruhában,
Együtt áll a folyó kanyarulatában.
Bessenyei figyel, a lelkes, hős barát,
Mellette Gál István tartja a trombitát,
Mellén érem csüng, ’mit bátorságért kapott,
Kapisztrán, Prohászka nem visel kalapot.
Csillagos ég alatt nagy titkok fénylenek,
Wesselényi arcán, furcsán égő szemek,
Halkan koboz pendül, Jókai hallgatja,
Megjő fehér hajjal Sajónak nagyapja.
S érkeznek még sokan, gyűlik múlt és jövő,
’Karolja őket a mozdulatlan idő,
’Kit magyarnak szültek s akit írtak versbe,
Úgy figyelnek nyugodt, várakozó rendbe’.
Ős-bölény poroszkál riasztott magányban,
Hozzája hasonló vajon hány, de hány van?
Sebes nyelvvel kortyol s elbődül riadtan,
Lába alatt nádnak száraz szára pattan.
Bánatos szárnyakon érkezik a pára,
Arrébb került Erdély gyönyörű határa,
Itt a Felvidéken és odalenn délen,
Hideg nagy szél járja, ejh, de milyen régen.
A fájdalom mégis mindenkiben bent ég,
Ősföldjén a magyar mára már csak vendég,
Sajó Sándor fázik, véreihez vágyik,
Együtt melegedni a föltámadásig.
Én is odavágyom, gyertek ti is vélem,
Hogy minket az Isten örökké segéljen,
S ne felejtsük soha versei emlékét,
Sajó Sándor vélünk lelje meg a békét!
Ipoly-parti fűzek között csöndben állunk,
Emberek és versek egymásra találunk,
Egymásra találunk újra, újra, újra,
A magyar reménnyel össze-összebújva!