avagy feddő költemény a magyar literaturáról
/Részletek/

Hogy szatirát írok, s nem vén kofa módra szidalmat
Ámde kevés van még tudományt-kóstolta hazánkban,
Akinek agykoponyájától megvárni lehetne,
Hogy szatirák, s kofa szitka között választani tudjon.
Sőt ha tud is, rossz szíve legott szidalomnak ítéli,
Ami nyomósb szókkal magyarán megfeddi hibáit.
----------
A paloták szép rendje között elhintve kerengtek,
Vagy leveles cserboltok alatt mély gondba merűlvén,
Írtanak a daliák; míg egy nagy falka tudóskák
Nagy hahotálás közt egy helyről másra bolyongtak.
Messze valék tőlök, s máris füleimbe zuhantak
A riadó lármák: Márst vélted volna csatázni!
S hogy közelebb léptem, hihetetlen csúf csuda! Szintén
Három grammatikust láttam, mint verte, pofozta
A dühödő dandár; láttam, mint tépte le rólok
A pipes öltözetet, melyben avégre jövének
E tudomány árnyéka után nagy füttyel enyelgő
Nyájhoz, hogy ragyogóbb köntösben szólni tanuljon.
„Jól esik!” így szólott egy bajszos pára megettem;
„Grammatikus minek a született és tiszta magyarnak?
Mintha magyar fecs könyve kivül még anyja tejével
Szopta saját nyelvén igazán nem tudna gagyogni.
Könny, köny, után vagy utánn mindegy; kiki mondja vagy írja
Íze szerint; s szabadon bánjék nyelvével akárki.
Van faluról faluig tág út; és aki hazánkban
Mindezeket kiszabattatván, egyenesre vonatni
S a görönyöst, gödröst megegyengettetni akarná,
Vaj! mi kobak velejű, mely ostoba volna előttem!
Akinek a rögös út nem tetszik, fekve maradhat
Fűlt kulyibájában: úgyszintén, aki talántán
Rég anyanyelvünkben nem akar szenvedni göröngyöt
Szép sima nyelvre szokott ajakit szárassza deákul
Gautiert*, grammatikust mind el kell űzni pokolba.”
Erre ijedt szívvel szaporán más félre osontván,
Boldog egek! mondám, mely rossz itt könyveket írni
Melyek az ízlésnek rögeit jobbítani kezdjék.
A tulipán gyökerét házúl a tormakukacnak,
A ragyogó súgárt a baglyok sanda szemének,
Annyi valójában, mint már a helytelen ízben
Megrögzött agynak nyílást a szépre javallni.