Büszke fenyő volt, egyszer, régen,
messze világolt a csendes éjben.
A bátorság rakott rá fészket,
ölelve védett minden népet,
amely alatta nyert széles hazát; -
Óvón vigyázott minden selymes ág.

Dús lombjait védőn kitárta,
így vigyázott Európára.
Söpört fölötte száz és száz vihar,
de megmaradt, és máig is magyar!
Dús ágait durván letörték
galád, kicsinyes, torz, lelki-törpék,
barna, vörös ködökben fürdött,
és mégis mindig új ágat költött.
A régi férgeket már lerázta,
és mégis szenved minden ága.
Ma nem díszítik ős-erények,
nem ragyogják be égi fények,
ágain lóg ezer garázda,
szavával mindig őt gyalázza.
Kék, vörös gömbök csúfítják arcát,
és béna lett, nem vívja harcát.
Büszke fenyő volt, -egyszer, régen-
ma fejsze vágja, hogy ne éljen,
ádáz favágók foga csikordul –
a fából bő vér-gyanta csordul…
Aggatnak rá száz keservet,
megástak köré ezer vermet.
Ledönteni sokan szeretnék,
úgy, hogy ne legyen róla emlék.
Letépett fájó ágaira hágnak,
dicsőségére demokráciánknak.
Díszíti új, szép multi-járom,
van rajta bilincs száztizenhárom,
ezer hazugság-gyertya fénye
vetül róla a magas égre.

Karácsony van most, nagy ígéret,
hordoz reményt, jövőt is, szépet.
De irgalmaz-e az Isten-Gyermek?
Hoz-e számunkra még kegyelmet?!
Megbántuk-e tengernyi vétkünk,
a megváltásra jó-e népünk?

Óh jöjj vihar, és ne érj véget!
rázz le fenyőnkről minden férget,
új napsütésben hajtson újra,
mutasson ég felé az ujja!
Díszítse újra hit, remény,
táplálja  ízes, ősi televény,
ragyogjon rajta vezércsillaga:
mindnyájunk anyja, szép Szűz Mária!
Ölelje újra népeit, akár
el is választja a húzott határ!
Illata űzzön gonosz szellemet,
Istenhez húzza mind a lelkeket!

Karácsony van, és áll a fa,
Becézi angyalok dala…

Ha tettek lángolnak megint,
Meglásd, az Isten megsegít!