Vargha Gyula: Élnem kell
Míg dúlt a harc, és annyi vérmezőn
Tenger halott hevert jéggé fagyottan,
Minden magyar halott, úgy érezém,
Az én halottam.
Örökünket midőn silány ebek
Falánk falkája koncul elragadta,
Ugy érezém, hogy vérző szívemet
Tépik darabra.
Midőn elhangzott a galád ítélet,
S kihunyt egünkön a végső remény is,
Szegény hazám, szerettem volna véled
Meghalni én is.
Egyetlen örvény lett mélység, magasság;
De végre mégis csak horgonyt vetettem:
Nem hagyhat Isten, az örök igazság,
Bűnt büntetetlen.
S bár vén vagyok, bár unt teher az éltem,
S rólam a kedv viselt rongyként levásott,
Meg nem halok, hazám, míg meg nem értem
Feltámadásod.
