Illyés Gyula A Dunánál Esztergomba
Az ott a határ. Nézd az alkony
pírjában lent a vén Duna
úgy vöröslik, mint a térképen
határok piros vonala.
A tárt rét közepén a régi
ködlő rejtelem, ott halad
elevenen, mint mesebéli
állat, a fényes fák alatt.
A határ, a határ, egy darabka
a nagy láncból, mellyel magát
gúzsba kötteti újra s újra,
ha feleszmél is a világ.
A határ, a határ. Európa
tág mezein a néma jel,
amelyen innen élni, halni,
túlnan gyűlölni, ölni kell.
Az árva nemzetek körül a
sötét folt… Mintha vádolón
vér szivárogna, áruló vér
megannyi haldokló alól.
Országom határa! - Túlnan
kis házak ülnek meglapultan,
nyakát nyújtva a zsuppos nyájból
egy vén gémeskút visszabámul.
Országom határa! - Földem
határa, melyből nevelődtem,
mely táplált illattal és fénnyel
szavak ropogó jóizével.
És ahol most fű, virág hogyha
néven nevezem, bólogatva
néz vissza reám, emlékeztet,
megannyi ismerős tekintet.
Országom határa! - melyben
jogom van fennen énekelnem,
s hol hangom otthonosan rebben,
mint jó visszhangzású teremben.
Melynek én is, ha nyelvem bírja,
szívbeli, zengő akaratja,
követe lehetek, kiáltva
kiáltó szava a világba.
Minden árok és határ ellen,
minden átok és csaták ellen,
minden ellen, mi gátat vethet
mi bátor, tisztuló szívünknek!
Motorzúgás és dal is átjön
csempész-áruként a vízen,
bokrok közt, habról habra szökve
és fegyverek közt ügyesen.
Nagy ívben jönnek át a felhők
napfény űzte árnyékai,
váltakozva hullanak a kettős
partra az ég játékai.
Csupán a híd áll mozdulatlan,
két ország között idegen,
kitárt karokkal ég és föld közt,
mint a holt Krisztus mereven.
Jobbról és balról életosztó
tenyerét szögekkel veri át,
fáradtan őrzik itt is, ott is
elárvult néma katonák.
Itt is, ott is csillogó ifjú
szuronyok, — ide érzem
kamasz vágyukat: tüzes csókkal
ütni át békés szívemen.
pírjában lent a vén Duna
úgy vöröslik, mint a térképen
határok piros vonala.
A tárt rét közepén a régi
ködlő rejtelem, ott halad
elevenen, mint mesebéli
állat, a fényes fák alatt.
A határ, a határ, egy darabka
a nagy láncból, mellyel magát
gúzsba kötteti újra s újra,
ha feleszmél is a világ.
A határ, a határ. Európa
tág mezein a néma jel,
amelyen innen élni, halni,
túlnan gyűlölni, ölni kell.
Az árva nemzetek körül a
sötét folt… Mintha vádolón
vér szivárogna, áruló vér
megannyi haldokló alól.
Országom határa! - Túlnan
kis házak ülnek meglapultan,
nyakát nyújtva a zsuppos nyájból
egy vén gémeskút visszabámul.
Országom határa! - Földem
határa, melyből nevelődtem,
mely táplált illattal és fénnyel
szavak ropogó jóizével.
És ahol most fű, virág hogyha
néven nevezem, bólogatva
néz vissza reám, emlékeztet,
megannyi ismerős tekintet.
Országom határa! - melyben
jogom van fennen énekelnem,
s hol hangom otthonosan rebben,
mint jó visszhangzású teremben.
Melynek én is, ha nyelvem bírja,
szívbeli, zengő akaratja,
követe lehetek, kiáltva
kiáltó szava a világba.
Minden árok és határ ellen,
minden átok és csaták ellen,
minden ellen, mi gátat vethet
mi bátor, tisztuló szívünknek!
Motorzúgás és dal is átjön
csempész-áruként a vízen,
bokrok közt, habról habra szökve
és fegyverek közt ügyesen.
Nagy ívben jönnek át a felhők
napfény űzte árnyékai,
váltakozva hullanak a kettős
partra az ég játékai.
Csupán a híd áll mozdulatlan,
két ország között idegen,
kitárt karokkal ég és föld közt,
mint a holt Krisztus mereven.
Jobbról és balról életosztó
tenyerét szögekkel veri át,
fáradtan őrzik itt is, ott is
elárvult néma katonák.
Itt is, ott is csillogó ifjú
szuronyok, — ide érzem
kamasz vágyukat: tüzes csókkal
ütni át békés szívemen.
/1932./