Fáy Ferenc: Pásztor-ének
Bokánkig ér a hó,
térdünk fölé a nyomorúság.
Hogy induljunk el hozzád, Betlehembe?
Bárányainkat farkasok,
lányainkat az ordas-ősz hurcolta el.
A források befagytak.
S asszonyaink tömlő-emlőjéből,
esténként, izzó levegőt iszunk.
Hamvad a föld.
Mi csiholtuk a szikrát,
hogy égő testek melegéhez ülve,
olvassuk fel megdermedt álmaink.
Istenek füstjét fújja a halál
s ujjaink nyársán - korpás napjaink
moslékján hízott - csillagok forognak.
Virág lobog és csecsemők szeme
pattog a tűzben... bölcsők fája lángol.
És gondjaink fekete kenyerére
méz-ikrás zsírját csurgatja az éj.
Megzabáltuk a Holdat
s még éhesek vagyunk!
Gyengék vagyunk és rongyosak vagyunk...
de nem félünk Heródes bosszújától.
Mi már elástuk fiainkat,
elrejtettük őket az őszbe
- október oszló árnyai közé -.
Elzártuk őket a feledés barlangjába
és a közöny kardbiztos sziklatömbjét
görgette rájuk szorgalmas kezünk.
Nincsenek fiaink!
Csak fordulj vissza nyugodtan, Heródes;
nem kell itt már a kard.
Ez a Pill és az abortusz kora,
a humanista gyilkosok kora,
hol véres jelek milliója szárad
az ember bezárt homloka felett.
Véresek vagyunk és éhesek vagyunk!
Talpunk alól elrágtuk már a földet.
Bokánkig ér az ég,
és csizmánk szárán becsurog az Isten.
A zsoltárokat fújjuk még, Uram,
de nincs már időnk Betlehembe menni.
