Döbrentei Kornél: Koldus harmonikával
- Kőbánya-kispesti levitáció –
Alacsonyan gomolyognak a hangyák, sötét,
savas felhőjük fölött arasznyival lebeg,
takaros lótuszülésbe rendezetten, a térdei
vízszintesen belévesznek a mennyfolytatású
messzeségbe, inge tágranyílt pórusain
átdereng a krisztusit mímelő mellkosár:
ÍME AZ EMBER, oly ösztövér, hogy a léte
már csupán puszta elvonatkoztatás, hinnéd,
a hús csak holttá lappadt kéreg a lelkén,
ha nem tobzódna nyakában egy vérbő sáldarab,
sejtvén: az ínség kényszer-aszkézisében
tovanyurgult ez a test, a szeméttárolón túli
magosba, föl a Kárpátokig, ahol a
turulmadár ganajától hamvas a lavina,
borotvaérlelő fenőszíjjá szilajodott
ez a csontot szegényesen benépesítő
izomsarjadozás, borbélyos szak-öröm,
mikor élettajtékot pamacsol az Úristen –
Botsoványan senyved egy tárgyilagos napóra
centrumában, legfontosabb alkatrész a Nap után,
körötte fekete szalagokra hasadozik
az idő, felpántlikázva virtusos-legényesen
a röghöz kötött, jobbágyivá gyalázott kalap:
a kizsarolt könyörület borzadályos méhe,
kényszeredett szánalmaktól herpeszes,
a körömmel kikapart fiadzás ökrendtető
neszei nyomán egészséges csöndüléssel
ötforintosokra megváltaná magát a csend –
Ösztökélő szenvedéllyel előcsillan
a melodikus fogsor: a szájbagyökérzett
harmonika fals ezüstje, apró szurdokokká
szuvasodott likakkal, s a nyálszálazó szélben
tisztán szól a dal: SZÉP VAGY, GYÖNYÖRŰ VAGY MAGYARORSZÁG.
