Tűz Tamás: Egyszerű vágyakozás
Jobb volna írni lassú gyertya mellett
vagy künn a hegyben, hulló lomb alatt,
hol száll a szélbe surranó lehellet,
kakukkfű, pitypang és a fürge felleg,
mindig iramló, mindig egy lak,
hol lenn a lankán víg bocik legelnek,
anyjukkal tán, ki már háromszor ellett,
mindig vidám és borzas borjakat,
jobb volna írni vaskos tölgyfa mellett,
hol mint a makk,
megérett már a csönd s a fűre omlott,
hol a magány kék füstként lengedez
s tompán kigyúl az agostyáni dombok
zöld tomporán s végigvonul kibontott
övvel, zordan, akár egy szerzetes,
a vén idő, susognak lenn a csontok
s ruhátlanul királyok és bolondok
lebegnek el s furcsa dal zengedez,
hol ódon képre hajlanak a lombok
s elrévedez
alattuk, őrizvén s lomha nyájat,
Szent Vendel is, körötte görbe kos,
tinó, tehén harapdálja a tájat,
zöld messzeségbe illan ember, állat,
míg csöndesen a rét füvén tapos,
hol halk színekkel festené a vásznat
Lukács, a festő barnával a fákat,
kékkel a kék eget s az illatos
mezőre vígan festené a nyájat,
hol csillagos
estéken csak a régi lámpa égne
s gyújtatlanul és illetlenül,
mint végtelen tűz, hömpölyögne égve
a csillagár a sötétlila égre,
jobb volna írni lassan, egyedül,
fölnézni csöndben a Göncölszekérre,
hol hableány ül gyöngyszínű fehérbe
s kék csillagok gurulnak kerekül,
parttalan számok dallama zenélne
langy elemül
keveredve az angyalok karába,
hol Ráfael vezetne lassudan,
világtalant a mennybolt kék tavára,
hol angyalok suhognak és a pára
mint őselem alattuk elsuhan,
vas, kő, hegyek s a csillagok karáma
alámerül, mint távolodó gálya,
hol új tenger lobog s miként a hattyúdal,
a véges égnek halkuló határa
alázuhan.
