Révai Miklós: A kikeletről
Víg tavasz, a kerek esztendő szebb része derűl fel,
S új pompájával tér mezeinkre kiszáll.
Újúl a nagy föld, mindent a lágy meleg éleszt,
S könnyű szellőnek lengedezése nevel.
A rothadt gyökerek gyönyörűn ifjadva kihajtnak,
Zöld füvel a nyirkos rét mosolyodva frisűl.
Gyenge virágokkal kezdnek kiesűlni határink,
És a bimbózó ág leveleknek ered.
A fris csergeteg is szabadabb forrásra felenged,
Szép kövecses feneket tiszta folyása mutat.
A hasadó hajnal pirosabban fejti ki keblét,
S vidítóbb nedvvel gyöngyei hullnak alá.
Ami csak él, most minden örűl, öreg és piciny állat,
Új elevenséggel minden örömbe merűl.
A nyers ifjúság a zöld pázsitra kikapván,
Víg, eleven, játszó, fris keze, lába futós.
Még az öreg nép is, megaludt bár vére, felújúl:
Víg fiait nézvén víg-mosolyodva mulat.
Gondos akolba szorúlt juhnyáj, s jászolra lezárott
Csorda, szabad kényén most legelőre kijár.
Fecskesereg kis agyag fészkét rakogatja csevegve,
S házfedelét gólyák már kelepelve ülik.
Mindenféle madár, öröm új éneknek eredvén,
Hol szép zöldellő ágra, hol égbe repes:
Csak nekem itt egyedűl, óh! csak nekem árva szegénynek,
A bús aggodalom szívem epesztve öli.
Hervadozik képem kikelet természete ellen:
Elfogyok, újúlást nem veszen életerőm.
Itt vagy-e már? érez testem bomlása, keservem
Eltörlője, Halál! s elviszel ugy-e tehát?
Nyilnak már örök életnek szép ajtai, látom:
S ottbenn jobb kikelet jobb örömünkre derűl.
/*1749- †1807/