Harsányi Kálmán: A harang
I.
Korommá égett két topoly között,
A maga romján gőgösen tiporva,
Áll csonkán, porba dőlt oltár fölött
A villámsujtott templom büszke tornya.
Kereszt, gömb, szélvitorla: mind alant;
Csak egy maradt övé fönn: a harang,
A roppant öblű, óriás harang.
Mázsás nyelvén villámok csaptak át,
Rozsdás vasát csengő acéllá edzve;
És akkor dőlt rá örök némaság,
Mikor fölzúgott volna az egekbe.
Kötele csüng. Gazdája lezuhant.
S most - acél-nyelvvel! - néma a harang,
A tátott torkú, érc-ajkú harang.
Meghalt, ha néma. Hang nélkül: halott.
Ha szava nincs: már a lelke sem élhet.
S mely annyi gyászt, vészt, üdvöt kongatott,
Egy búcsuszó nélkül szállt el a lélek.
Föl sem hördült. Torkán akadt a hang,
Szavától sem búcsúzott a harang,
A néma nyelvű, megbénult harang.
II.
Éj van. Komor éj. Feketén kavarognak a felhők,
Mint mámoros agyban a rémek
Borzongnak a fák. A vihar recsegő szava felbőg,
Mindent fenyegetve, mi élet.
A csonka torony szembe néz vele.
Nem veszthet többet, kössön csak bele!
Fölsír az avar. A gyepen, karikázva, robogva,
Ördögszekerek menekülnek.
Megreccsen a fák koronás ura lenn a fasorba,
S cafrangjai szerte repülnek.
A két topolyfa már csak egy halom
Fekete szén a templomudvaron.
Száguld a vihar. Rohanó paripája bevágtat,
S meghorkan a csonka toronyba.
Majd újra vadúl nekidől, nekiront, nekitámad,
S bomlott tetejét lesodorja.
A holt harang megindul csöndesen.
Még lengni nem tud, de már állni sem.
III.
Megleng, megindul
A holt harang.
Meging, kilendül
Az érc-harang.
A fal megrendül,
Bár lomhán lendül
A tátott torkú, érc-öblű harang.
Új dühvel zúg keresztül
A förgeteg.
A mázsás nyelv megrezdül
És megremeg.
Előbb csak szörnyű vasbunkója reng,
Majd mint a lassú, lomha inga, leng.
És halkan, némán megered
A két meghimbált érctömeg
Egymásra nem találva.
A harang már nagy ívben száll tova,
De nyelve még kereng csak s tétova,
Nem éri el, csak árnya.
Az orkán rácsap. Két marokra kapja
A roppant ércet, úgy lódítja fel.
Rettentő ívet ír le öble, csapja,
S a nyelvre zúdul... ott kondítja el
Első szavát az óriás harang.
Oh mily komorszép csodahang!
Megrészegűl a maga szózatátul,
Zeng, búg és kondul egyre jobban;
Villámmal edzett kék foltos vasábul
Minden zuhanásra szikrák tüze lobban
És ujra, meg ujra, meg ujra ledobban.
És egyre vadabbul,
Szilajabb s szilajabbul
Robog és zuhan erre meg arra;
Kondul, dübörög,
Felüvölt, ledörög,
Félelmesen öblög a hangja.
Megdöngeti váza vasalt fa-fokát,
Nem bír vele semmi tovább,
A hegy is meginogna bele!
Vele száll cafatos kötele.
Megperdül, pattan,
Megcserdül, csattan,
Ez az ő suhogó karikása!
És kongva suhan
És rontva zuhan,
Iszonyú erejű a csapása.
Megreccsen a bak, csikorognak a gyámfák.
Hull, mállik a kő, vakolat,
Megnyílik a fal, s uj rései hányják
A régi romokra az uj romokat.
Tombol, kacag, háborodottan,
Ujjong, hahotáz a toronyban,
Tör, zúz a harang, zabolátlan.
Majd szörnyűt fordul,
Kicsapódik a rombul,
S zuhan...
Ám szava él a halálban!
Kondul, dübörög,
Felüvölt, de dörög,
S vele omlik a büszke torony, fala-váltan.