Weöres Sándor: Szeretők a nagyvárosban
A férfi: Rád gondolok, míg ablakomra koccan
a gyémánt csőrű kismadár,
míg zörgőcsontú villamosban
együtt utaznak nagyszülőink,
kezükben apró főkötő, ing,
melyet újságpapírba csomagoltak
és feledik hogy régen holtak
s néznek felénk;
„Bár értenénk
hogy mért ragyog homályos ókulánk
üvegén át ily óriási láng!”
Ó te mindennap felgyújtod s kioltod
a szívemet, e súlyos kriptaboltot!
A nő: Vágyad nehéz. De súlytalan-szelíden
a sötétfelhőzve is sajog
kettőnkben a kis harmadik, ki nincsen.
Kérlelve átfonsz, hogy csontom ropog,
követelőző véredben lobog
a tejszagú és gyérhajú fejecske,
az irány nélkül nyúlkáló kezecske,
kit lakás nélkül nem fogadhatok.
Fölénk tengernyomású éj terül,
és ő, ki lágyabb mint a szilva hamva,
forrón, keményen testemnek feszül:
az orvos-pengét, a halált akarja?
Nyögdelsz. Kezem kúszik csapzott hajadba.
Ne nézz rám, oly szerencsétlen vagyok
kívánságod sivatagára hagyva.