Tompa László: Este egy székely festőnél

Nagy Imrének

A szem a Iátást elzáró hegyekről visszatérül,
Magunkra., képeidre, melyek alatt beszélgetünk.
E képek folyvást hatalmasodó erővel igéznek.
Pedig nincs rajtuk semmi babonaság;
Sohasem látott rendkívüli táj,
Gigászi műcsoda, – csak föld; meg ég -
Egy-két apró ház, kis falu, hegy, völgy –
Székely falu, hegy, völgy - de milyen teljesen az mind!
Formára, színre, beszédre; varázsra!

Ím itt vihar gyúródik a falucska föIé fenyegetve,
Míg ez megadással a várakozás csendjébe mered.

Máshol a tél tartós hava nyűgöz titkos erőket...

Család.Kis házban, asztalnál közrendű, idős pár –
Közbül a meglett fiú, járt-kelt, a faluból kinőtt –
Mint egy megszállott szól itt most rejteImes szavakat:
A kor vajúdásáról, - eszmékről, - akár a falaknak!

Odább: dolgos nők; hárman, boglya tövébe terülve –
Elnyomta őket a munka, nyomja a hő dél,
Amely - mint méz, tele lépből - itt mindenen szerte csurog most.
Meglehet, a nap ugyancsak így ontja a Pinción,
Míg fenn a magasban aeroplán kereng –
És mégis: olyan más itt, s más ott, - nem tekintve,
Hogy nálunk fenn legfennebb sas ha köröz,
Míg pusztuló erdők hozzá felsóhajtanak...

Oh, engem is annyit nyugtalanít e más,
E mindennél más, különös, zárt világ –
ősidőtől itt kínnal küszködő,
Százszor bukott, s kelt, társtalanegy-nép,
A vele játszó rejtelmes hatalom,
E falvak, fák, felhők s mind, mind, ami itt van,
S ami - hordója régi; erős italnak –
nép lelkének ízeit magába vette.

Mindez sokszor nyom, – s bolygásaim között
Szorongva látom: vér serked a fűből,
Amelyre tapostam, – ágak nyúlnak utánam,
Aszott ujjakkal, esdve, s alattomosan.
Szikkadt patakágyban – többszáz-éves anyó:
Görnyedt hátú szirt szól rám, - motyog valamit,
Egy régi titkot hordoz, már végre letenné –
S igékre készül... de csak küszködik, –
Ajka (mint Papagenóé) dadog lakaton
S úgyszintén ott is: egy fiistfogta, reves fűz,
Alább a nádas, fentebb a rengeteg,
Egyszerre vérzik, s szóliia mind, körös-körül –

Sietnék oda mindenikhez, feloldani mind
Az átok alól, világra segíteni titkát:
Meg ne fulladjon, - de érzem; erőtlenedem,
Érzem, hogy én is varázs alatt nyögök,
S ~már-már csüggednék, de ekkor, - ekkor,
Hogy lelket kapjak, ti juttok eszembe,
Akik a varázst ugyancsak töritek,
Te, s még itt-ott nehányan, társaink,
S akiben nekünk mind nagy kedvünk telik:
Ifjabb testvérünk, fiunk: Tamási Áron!

1929