Jékely Zoltán: Csunyika tánca

Aki nem látta táncolni Csunyikát,
nem is tudhatja az, hogy mi a tánc.

Egy mozdulat, s ébren álomba ring át,
hol nincs halál, s nem éri földi gáncs.

Tavitündér narancsszín holdvilágon
így lebben-illan a sáté felett;
mint a pillangó ül meg a virágon,
s szív új akkordból új lélegzetet.

A hórák tánca éjféli berekben,
mikor lábuk sem éri a mohát,
a hóra-tánc sem kísérheti szebben
hétágú síp szerelmes ritmusát.

Szeme, a kék katáng, követhetetlen
álmélkodással oly világba lát,
hová, én nyomorult, el nem mehettem,
bárhogy gyötörtem lovam vékonyát.

Most tán a tengermély zsongó ölében
elsüllyedt város oszlopán pihen,
most angyalokkal versenyt száll a légben,
csillagport hint hajába röptiben.

Mert nincs Jelen. Eljött és átölelte
a felidézett lét előtti lét,
s talán éppen most kóstolgatja lelke
a halál édeskés szédületét.

Muzsikaszóra szálló rózsahinta,
döbbenten nézünk s tanácstalanul,
ereszkedj vissza hozzánk hát Csunyika,
ne hagyj magunkra vénen, itt alul.