Tamás István: Bányász sors
Gyermekkorom óta máig bennem él
apám szénporos bányaedzett arca,
amint könnyű pihét játékosan emelt
vidáman, oly sokszor magasba.
Szeme tüzes kékje csillámlott a fényben,
mindig hálálkodva nézett fel az égre.
Érzetem e nézés ezer könnyet rejt,
gondolatban a mélyben most is szenet fejt.
A hónapok az évek messze elrepültek,
bányász dicsőségek szénfallá kövültek.
Hol van már térzene? - nincs már takarodó,
pihen a tárna, csendes az osztályozó.
Az utolsó csilleszén már elporladt a napon,
gyöngyöző könnycseppek mosnak medret,
több ezer reményveszett arcon!