Tamás István: A bányász
Pihennek a bányászok, már nem koppan a csákány.
Árva lett a fakereszt, az elhagyott tárnán.
Nem ragyog már napfény, a fekete gyémántra,
komor sötét alagút lett a sok-sok bezárt bánya.
Nyugszanak a halottak, szívünkben, örökké élnek.
Mindig velünk vannak, értük mécsesek, gyertyák égnek.
Most emlékezzünk rájuk, mert Ők hősök voltak!
Családjaikért éltek, a nemzetért, s jövőnkért dolgoztak.
Építettek sok szép házat, egy nemzetet, országot.
Teremtettek szebbjövőt, egy álom szép világot!
S jött a gonosz hatalom, mely megölt minden álmot,
a bányászdicsőséget, a már kinyílt virágot!
Most fáj az emlék nagyon, nyugodjanak békében.
Ne legyen több fájdalom, az emberek szívében!
Árva lett a fakereszt, az elhagyott tárnán.
Nem ragyog már napfény, a fekete gyémántra,
komor sötét alagút lett a sok-sok bezárt bánya.
Nyugszanak a halottak, szívünkben, örökké élnek.
Mindig velünk vannak, értük mécsesek, gyertyák égnek.
Most emlékezzünk rájuk, mert Ők hősök voltak!
Családjaikért éltek, a nemzetért, s jövőnkért dolgoztak.
Építettek sok szép házat, egy nemzetet, országot.
Teremtettek szebbjövőt, egy álom szép világot!
S jött a gonosz hatalom, mely megölt minden álmot,
a bányászdicsőséget, a már kinyílt virágot!
Most fáj az emlék nagyon, nyugodjanak békében.
Ne legyen több fájdalom, az emberek szívében!