Tamás István: A föld alatt
Apámat úgy ismertem, mint egy átlag, boldog embert.
Az arca sápadtságát, mint akik a föld alatt dolgoztak,
megőrzi majd az emlékezet. Elvesztek az évek Borsodban!
Hallom még ma is a sötét bánya remegését,
amit oly sokszor érzek lábam alatt a talajon.
Ő, egy hagyomány volt, igazi férfi,
aki a földgyomrától megszabadulva,
maga termelte meg borát, művelte kertjét,
lassan számára a mélység is feledésbe merült.
És mégis szinte minden áldott nap,
reggel, összeszedte - kapta magát.
Így ment jókedvvel végig az úton,
a sorsnak megmutatva lelkét, akaratát.
S eközben a város szíve felől harang szólt,
minden vasárnap,
zengve-bongva, a Katolikus templomból.
Amikor hazatért, újra együtt sétáltunk
a bányász kolónián át, hogy láthassuk a Sajó partján
a nyári zöldnövények pompás áradatát.
Ez az idő mintha sosem veszett volna el,
a rét egy darabja, amely véd ma is szakadatlanul,
a magyarszegfűnek máig menedéket nyújt.
De sokszor mosolyogtunk
a hatalom bűnrészességén,
tudta:
- az elcsigázott idő egyszer visszatér!
Éreztem apám is elmegy majd, mert útja véget ér.
Gyakran, amikor nézem a völgyet, a zöldhegyet,
látom erős acélos szénporos testét
a lengőhíd mögött,
amint a régi idők alantas nyoma,
már éltében halálként szívében költözött!
Az arca sápadtságát, mint akik a föld alatt dolgoztak,
megőrzi majd az emlékezet. Elvesztek az évek Borsodban!
Hallom még ma is a sötét bánya remegését,
amit oly sokszor érzek lábam alatt a talajon.
Ő, egy hagyomány volt, igazi férfi,
aki a földgyomrától megszabadulva,
maga termelte meg borát, művelte kertjét,
lassan számára a mélység is feledésbe merült.
És mégis szinte minden áldott nap,
reggel, összeszedte - kapta magát.
Így ment jókedvvel végig az úton,
a sorsnak megmutatva lelkét, akaratát.
S eközben a város szíve felől harang szólt,
minden vasárnap,
zengve-bongva, a Katolikus templomból.
Amikor hazatért, újra együtt sétáltunk
a bányász kolónián át, hogy láthassuk a Sajó partján
a nyári zöldnövények pompás áradatát.
Ez az idő mintha sosem veszett volna el,
a rét egy darabja, amely véd ma is szakadatlanul,
a magyarszegfűnek máig menedéket nyújt.
De sokszor mosolyogtunk
a hatalom bűnrészességén,
tudta:
- az elcsigázott idő egyszer visszatér!
Éreztem apám is elmegy majd, mert útja véget ér.
Gyakran, amikor nézem a völgyet, a zöldhegyet,
látom erős acélos szénporos testét
a lengőhíd mögött,
amint a régi idők alantas nyoma,
már éltében halálként szívében költözött!