Harcos Katalin: Otthonra leltem... Édes Erdély szívében
Otthonra leltem fenn a Hargitán,
hol fenyők ölében zeng az ősi ének,
szópatakokban fürdik az igazság
s a tiszta lelkű székelyek regélnek.
Szilaj szél tépázza a tájat,
eső dúlja a földet szabadon…
hol Nap cirógat égőn, feleselve,
vagy az áldást a nyakamba kapom.
Mégis… e tájban szív dobog. Az élet
évezredes itt. – Ma béke, s oltalom.
Hősök, tudósok szelleme, s művészet
leng át szívünkbe a Kárpátokon.
Nyelvünk kincseit szórja száz szivárvány,
ízes szavakba szökkenve, szüntelen
a szellem kiszabadulni vágyván,
s röpít, tanítva táncol, szertelen.
Nem töri derékba e büszke népet,
a székely nemzetet semmi hatalom.
Űzött magyarnak itt van menedéke,
hol legősibb kultúránk az etalon.
Tavak vízében mosdik szenvedélyünk.
Szikla szorosból száll szabad madár
a székely kőre, ahol intő jelképül
a megváltó Krisztus fakó keresztje áll.
Szent föld ez! Világok pusztulása
nem gyűrheti le itt a lelkeket.
Ezernyi jajunk szertefoszlott mára,
s a megtört múlt, ím, tovább lebeg.
Dobog a Föld szíve, s ha könnyek árját
tova sodorja sok hegyi patak,
lombok susogják el az éji áldást,
s a szirtek óvón fölénk hajlanak.
Isten lenéz Székelyföldre akkor;
arcán megértés, hála, szeretet,
mert látva-látja múltunk, s a jelen kort,
e sebzett világú, árva nemzetet.
Otthonra leltem fenn a Hargitán,
hol fenyők ölében zeng az ősi ének,
szópatakokban fürdik az igazság
s a tiszta lelkű székelyek regélnek.
/2010/