Rónay György: Őszi zsörtölődés

  1.

Hajadonfőtt, de már lassan, meg-megpihenve
s bottal bandukol az öregember a hegyre.
Széttekint, eltűnődik az őszutói napban:
oly nyájas-melegen süt, hogy szinte már tavasz van.

  2.

No hiszen volna is, ha volna lomb a fákon,
s nem veszne csörrenő avarba mind a lábnyom,
s fontolná, bottal túrva az öreg a harasztot,
amit jövőre tervez, s nem mit tavaly mulasztott.

  3.

Hej, múlt évek harasztja! mennyi rongy és kacat!
Rossz héjafű s tarack közt mennyi szemét tapad!
Nyáron zöld lepte, közte nézhetted aljvirágnak.
Csak ősszel ütközik ki mocskából az utálat.

  4.

Mért hinti el koszát, ahol csak jár az ember?
Mért szennyez ha pihen? mért bűzölög ha termel?
– Ne dohogj, öreg! Inkább nézd azt a csipkefát ott,
hogy ragyog minden ága, míg vére elszivárog!