Nagy Emma: A Nap
akkor is ilyen szédületes nyár volt.
El úgy mentem, hogy vérig fájtam, sírtam,
s a lelkemet a kis falura bíztam.
Mozdulatlan úgy feküdtem a napon -
és harmadnap - gázoltam a patakon!...
És láttam, hogy a hegyek csuda kékek -
férfi-szemek nincsenek olyan szépek!...
És hogy a víz a Nap-aranytól sűrű,
és fényesebb, mint a karikagyűrű!...
És hogy az erdő suttogása tiszta:
amit kimond, azt nem hazudja vissza.
És hogy eddig úgy ténferegtem: vakon -
És a szivem nőni kezdett a napon...
