Havas István: Anyám halála

Oh Szűz, szenvedők édesanyja,
Nagy tisztelőd halt meg: anyám.
Már a maróti temetőben
Virraszt fölötte a magány.
Növeszt sírján szagos virágot
Minden évben a kikelet,
S ősszel, borongó sípok hangján,
Dalt búgnak róla a szelek.

Oh Szűz, szenvedők édesanyja,
Te voltál néki csillaga;
A sorvadó, vak küzdelemből
Hozzád evezett föl szava.
Céljához érve téged áldott,
Neveddel űzött el borút,
S boldog volt, ha fehér fejedre
Font szent szavakból koszorút.

Minden héten a szombatestét
Néked ajánlta föl, tudod.
Mécset gyújtott, s a pisla fénytől
Vad ölyve: gondja elfutott.
Nem volt vakbuzgó, gyönge lélek,
Mint férfi vallta a hitet,
Búd, szenvedésed ihleté meg,
Hétfájdalmú, anya-szíved.

Egész élete: árva sorsa;
Gyászfátyla: fájó, özvegyi.
S hogy mily hűen viselte sírig:
Tanuk rá elfolyt könnyel.
E mély patakok záporárján
Bánat-hajója útra kelt…
S ő maga is egy szombateste
Rajt’ az örök vizekre ment.

Bús alkony vérzett el búcsúján,
A tájnak hosszú árnya nőtt.
A Nagyrévnél, az éjsötétben,
Oh Szűz, tudom, megláttad őt.
Úgy-e, hogy nyújtottad feléje
Segítségül a kezedet?
Úgy-e, hogy megmutattad néki
Szombat estéjén a mennyeket?