Ölvedi László: Biblia
Szeretnék immár messzehagyni
minden múló, pillanatcsókban fogant
legénykedő, zajongó éneket.
Szívemre kopott, öreg bibliát szorítok,
úgy szívom a villámló igék titkait,
mint a harmatos, tavaszi virágok illatát.
Semmitmondó dalokra hangolt fülembe
Káldy komor, ódon szavai zengenek
és érzem, hogy a dübörgő mondatok mögül
utánam nyúl a végtelenből
egy parancsoló, lendítő marok.
Kiragad a dermesztő hétköznapokból
s vívódó, önmardosó fájdalmakon által
röpít sejtelemes víziók felé,
Dávid király zsoltárát hallom
és könyörgő ajakkal mondom el
százszor, ezerszer, újra meg újra
Jeremiás próféta imádságát:
Jeruzsálem, Jeruzsálem,
térj vissza a te Uradhoz, Istenedhez…
Ebek sorsára kerültünk bizony,
árvákká lettünk édesanya nélkül
s meddőkké lettek utcára lökött szüzeink.
Vajon merre keressük
a megváltó, betlehemi csillagot?
Űzve futunk napkeletről-napnyugatra,
keresztet hordozunk,
Pilátusok elé és véres Golgotára
hajszol »feszítsd meg«-et üvöltő életünk.
Vajon meglátjuk-é
Jánossal az új földet és az új eget,
amely romboló,
sátáni harcok után lészen eljövendő?
Vessétek tűzbe beteg testvéreim
a bölcselkedő hazug fóliánsokat,
szorítsátok velem együtt háborgó szívetekre
atyáitok öreg bibliáját,
mert köröskörül a bűnbe merült partokon
új időknek szelei zúgnak
és beteljesül az Írás betűje nemsokára:
igazság marad az igazság mindörökké
s ítéletre szólít a Törvény.
Testvérek, őrködjetek és vigyázzatok,
készítsétek az ünneplő ruhát
s úgy várjátok a halotti éjszakában
a csodák piros, lángoló jelét.