Márai Sándor: Idegen szerető

Te, ki vagy?
Nehéz selyem vagy és egy ember.
Forró az árnyékod, a nap van benned, vagy gonosz tüzek?
Az ágy fölvett, mint egy táj a vihart. Ha levonulsz mi marad itt utánad?
Nem ismerem a szemedet és dörömbölök most rajtad.

Bocsáss meg, idegen szerető, foglak és kiáltom, bocsáss meg. A kezem
Hiába fogja még a fejedet, már széjjelhulltál, mint a kéneső
Mohó és durva ujjaim alatt, idegen anyag vagy, mint az öröm,
Lehet, hogy ének vagy és én süket. Lehet, hogy válasz vagy és én a néma.

Mért nem adsz jelt, csodálatos kapocs, füttyszó, állati nesz, ami
Megtöri ezt a gonosz varázst, s az idegen test vére zúgni kezd
A föld a te véred ütemére? Százszoros visszhanggal dobolva fel
A szíved dobbanását s életed taktusát fölvenné, mint a folyó
Az idegen folyó ömlését, biztosan és észrevétlenül ölelve át
Társát az ég alatt és fut tovább a mély tájak között, nagy s meztelen
Ömléssel, tisztán s egyenletesen?

Nyílj meg ember, mint egy folyam! Szomjas vagyok! Szólj és én szólok!
Tapogatjuk egymást, vadak vagyunk s színes tollakkal kelletjük magunkat
Tüzet rakunk most idegen anyagból és táncolunk, de a tűz kialudt.
Sötétedik közöttünk, este lesz és mi ketten élni fogunk tovább
Idegen fák alatt, már nem is látlak és vad madár leszel az álmaimban.