Füzesi Magda: Egy lenvirág reggeli imája

A hold továbbkergette
csillagnyáját.
A tündöklő égi tisztások
messzi hűvöse hívogat.
Bárcsak szárnyam nőne,
hogy fellebegjek a végtelenbe,
mert idelenn
a virágok is
vörösre sírták szemüket.

Hinni és bízni illenék,
de csak az összeaszott rögök
napszúrásos fogvacogása hallik
a krumplisorok alján.
A földműves
poros cipőjét fürkészi,
sóhajok patakzanak
kétségbeeséstől
elkékült ajkáról,
mikor a rettegés
kiűzi sárguló vetéseire.

Meddig szenvedjük
ragaszkodásodat, Uram?
Kebledre ölelsz mindet,
de ez a szorítás fáj!
Nézz ránk: elsenyvedünk.
Csak a dudva nő köztünk nagyon,
mert eléri
hosszú gyökér-csápjaival
a földanya éltető nedveit.

Tegnap
eltévedt bárányfelhők
ígértek hűs vizet.
De szél támadt,
elkergette a kóbor népet,
s mi földre borulva
féltük nyilait bősz haragodnak.

Uram, fordítsd arcod
szegény mezőinkre!
Tán neked is fájna,
ha napnyugovásig
puszta maradna,
hol most még
zsenge füvecskék
kúsznak a rögre,
felékesítve a szürke vidéket.

Adj esőt,
hogy kinyújthassuk
meggörnyedt hátunk,
megfürdessük porlepte arcunk.

Uram, tudd:
reszketünk szeszélyeidtől,
de az irántad való szeretetet
már kiégette belőlünk
a reménytelenség.
A mezőt öleljük
egyre lassabban növő
gyökereinkkel,
sarjadékainknak könyörgünk
oltalomért.

Úgy pusztulunk el,
mint a gladiátorok.