Agyagfalvi Hegyi István: Levél egy otthon maradt székelyhez
Még elmegyünk egy kézfogásra,
elmegyünk mi még, biztosan!
De nem jövünk el soha többé
s eldobjuk a vándorbotot!
Csak egyszer ott legyünk,
s mint kusza indák a rengetegben,
fonódjanak karjaink össze
örökéletű öleléssel:
szét már a halál sem szakít!
Elég volt már a bujdosásból
s Nektek is elég volt a várás!
Koldusrongyunk lobog a szélben,
sorsunk egyetlen jajkiáltás!
Cigányéletre vert a sors,
Titeket meg rabságra vert!
Az űr közöttünk egyre nő,
– az átkok útján nincs megállás! –
de azért még találkozunk!
Találkozunk még utoljára,
és nem lesz több találkozó!
Együtt élünk itt fenn a földön,
együtt porlunk ott lenn a földben,
s nem tudjuk, mi a messzeség!
A bujdosásból már elég.
Vesszen az út, ha visszamentünk,
égjen a híd, ha általmentünk,
és váljék sóbálvánnyá menten,
aki közülünk visszanéz!
Nem, itt mi meg nem halhatunk!
s ha meghalunk, az nem halál,
csak gyötrő hazaálmodás!
Kérnők a földet: rengjen, zúgjon
és csontjainkat dobja fel!
Kérnők a szelet: zengjen, fújjon
és porainkat hordja el
szülőfalunkig s aztán szórja
akár egy csúf tövisbokorra,
csak már végre otthon legyünk!
Még elmegyünk egy kézfogásra
s leszúrjuk a vándorbotot
otthon majd a tavaszi földbe.
Hátha kihajt ujjongó zöldbe?
Ha meg nem hajt ki,
éppen jó fejfa lesz belőle!