Sziveri János: Dunamedencecsont

Duna és medence csönd és zajok
ugyanúgy akár ha csontom sajog
meredtre vert nappalok eleven őre
hímzett ágyak falfehér legelőre
fürdőző legyek a friss csirkevérben
ágyékunk fekete-fehérben
s mintha az idő ettől jobban múlna
a bizakodás visszavet a múltba

Dunamedencecsont mi bennünk sajog
rázkódnak jámboran változó népfajok
nem vagyunk jók mi már csak túsznak
vízszinten fekáliák úsznak
s mint fűre az est ránktelepszik
tűrjük bár aligha tetszik
a part a habokkal traccsol
szagot szaggal a szél összekapcsol

Dunamedencecsont mibennünk sajog
mesterkednek méla gépzajok
szokatlanul hegyest sercint
a hídról egy tócsa álló percig
csücsörít lepcses szája
szótlanul tapadunk az aszott tájra
fölfigyeltek ránk mégis a piszkok
összerándulunk mint döglött békaizmok

Dunamedencecsont értünk sajog
a kőpadon sündörgő sóhajok
nesze lengedez csattogó sirályszárnyak
mögött nyoma sincs már a nyárnak
bennünk is csak rettegés gyülemlik
a hitvány látvány akár a verklit
felhúzza időnap előtt a cukrunk
csettinteni kell és máris ugrunk

Dunamedencecsont velünk sajog
óvatlanul valami felragyog
csettinteni kell és máris egymás
torkának ugrunk egy más
világra éhesen csörtetünk
kofák és kufárok a fák alatt nekünk
esik a bágyadt éjszaka
pilleként reszket a bőr szaga

Dunamedencecsont miattunk sajog
megkörnyékeznek ostoba bajok
s kiöklendem a bennragadt Duna-képet
nekem is jobb ha földre lépek
lehetek-e magammal szemben pártatlan
mint áztatja partját ártatlan
arccal a fonnyadt Duna
orozza szellemünket jeges duma

Duna és medence és csont vagyok
kiszáradt nyelvemen csipetnyi fagyok
elvitte kétharmad gyomromat a Duna
leszek-e egyszer még önmagamnak ura
lyukat túrt rajtam nagyot mint a rosta
gyomrom kétharmadát finoman elmosta
felkent hajnalok riadt hasadását