Sajó Sándor: Pilisi erdőben
Emlékezés Prohászka püspökre
Hol egykor ő járt, júliusi csendben,
Most ezt az erdőt járom csendben én,
S a bükkös árnyon megcsendül szívemben
Egy halkszavú Prohászka-költemény.
A búsult lélek vigadozva jár itt,
Ha zajból, szennyből idemenekül,
Hallgatja titkok szent szimfóniáit
S a nagy magányban nincsen egyedül.
Itt, egymást mintha versengőn követné,
Milljó rokkát hajt minden pillanat:
Milljó szövőszék szövi sejtszövetté
Az omló napfényt, selymes sugarat.
Itt titkok méze csordul halk szavakba
S a lélek rögről csillagokra hág,
Arany pókháló fátylával takarva
Istent, világot s boldog önmagát.
Itt lélek szálldos, lelket szárnyra keltőn,
Virágok, füvek, lombok illatán,
És halk imádság zendül át az erdőn:
A Teremtésnek áhítatja tán…
Zeng-zsong az erdő minden fája, lombja,
Az álmodó csend, árnyas messzeség, –
S egy daliás püspök vidáman dalolja
A diadalmas Énekek-énekét…