Tűz Tamás: Zenei pantheon
Brahms
csontüregbe ágyazott szellemem
örökséget hordoz magában
kietlen hegyvidék pokolmély
vérbeborult egek visszataszító
de a szömörcebor mellett
mély álmodozásba merülök
lóra kapok hajnalig tartó
dínom-dánomok vermébe esem
marhatokány bor vödörszám micsoda
táncok csuda nép ez a magyar
nehéz lesz visszamennem már a szonátákhoz
rövid pórázra fognom zongorámat
Lisztnek van igaza rapszódiákat ír
Liszt
többé már nem törölhető ki
ozmózis útján fölszívódott
a leszedett asztalokon még ég a gyertya
Szentpétervár hosszú hosszú utazások
pelerinage vagy veszett démonia
kibontja zászlaját a hangjegy
szédülten nyargal föl-le mennydörgésbe csap
átkozott perc már csak a megpörkölt lombok
a letaposott fű szaga és a grófnő
a velencei tükörben látja hogyan száll szét
a vörhenyes pára a kastélytermen
sok év múlva az abbé is észreveszi
hogyan nyilaznak az égre a fecskék
Bartók
mintha az első bűnt ízlelgetném
megrázkódom a gyönyörűségtől
a többit már nem nehéz kitalálni
villámokkal dobálózik az Isten
a rövidszárú rozs a fellegekbe nő
időnek előtte érkeztem meglehet
de sohasem fogtam mellé egy félhang
erejéig sem fáradt pátoszok herélt zenék
járdáról fölszedett puhány dalocskák
lefolyhattok a csatornákba
gyötörjük egymást Múzsa jobb így
a pokoltól se félek bárha
koránt sincs befejezve még a mű
Kodály
már csaknem leszakadt az este amikor
elindultam én napkelet felé
hegynek föl völgynek le nem sürgős mondták
egymásra torlódó szép nedvdús tájakon
elátkozott várak hűvös árnyékában
mohazöld utakon tündérek között
kiket elvitt a tüdővész havas fenyők
szültek ezután ózonfriss levegőt
fújták az ébresztőt táncoló paripák
patája csattogott fölnyitotta szemét
a dal a Te Deum a Psalmus
hagyom hogy folytassák háborgó tenger
az idők parttalan végezetéig