Rónay György: Chopin

Nohant-ban szép a nyár. De a benti nyarak többnyire szebbek.
A gyermekkori Visztulák fölött az ég,
amelyre nincs, csak egyetlen hasonlat:
kék, mint az álom.

Tudom, gyűlöltök mindent, ami lágy,
amiről az t hiszitek, édes,
ezért eldobjátok a keserűt is.

De mégis, milyen kék az álom?
Mit álmodik, ki hontalanul él,
s nem marad más hazája, mint az álom?

Felhőket álmodik, kék égen úszó
felhőket, amint nyújtott nyakkal, mint a darvak,
s oly lágy pihésen is, nyírfás mezők fölött, a vízfolyást
követve lassan úsznak el a messzi tenger felé, s hallani néha szárnyuk
rejtelmes suhogását a magasból.

És milyen kék a nyár, a múló,
az elveszett, a mindig elvesző, a keserédes,
édességénél mindig keserűbb, csak éppen
keserűen is kristálytiszta nyár?

Varsói nyár, nohant-i nyár, párizsi nyár:
mind egyformák, mert mind mulandó, mind kegyetlen –
koporsókék nyarak, szirmukat ejtő koszorúkkal.

Akkor is, ha gyűlölitek a koszorúkat.

Akkor is – milyen kék az emlék?
milyen kékek a tüdő lombjai
a végső pillanatban, mielőtt összezsugorodnak,
s a szájon kibukik a vér? milyen kék
a cianózis? milyen kékek
a tudatban utúlszor földerengő
varsói lámpák? milyenek a légszomj
végső görcsében vonagló mazurkák –

akkor is, ha gyűlölitek a táncot –

mikor már semmi más nincs, csupán a benti nyár
fekete ragyogása, még egy pillanatra, mindenen túl,
mielőtt megszólal (b-moll szonáta negyedik
tétel) létentúli hullámveréssel
a Titokzatos Tenger?