Mészáros József: Pogány idők lantosa

Pogány időknek vagyok lantosa.

Őrülten forr a zajos ember-ár.
Halkan röppennek a titkos álmok,
Keblünkben a jaj döbbenete jár
S én titkos vágyak honába járok,
Hogy megfogna már valami csoda…

Pogány időknek vagyok lantosa.

Riasztó árnyak suhogva szállnak,
Keblünkben a kínvonat zakatol
S ha a nyomasztó gondok megállnak;
Lelkünkben sötét enyészet dalol,
S hív, kacag felém az őrület bora.

Pogány időknek vagyok lantosa.

A hegytetőkön fehér hólepel.
Az erdők fölött zúgó viharok.
Ijesztő csöndben törnek néha fel
A falvak felöl kínos sóhajok.
Vészről szól most a szittyák táltosa.

Pogány időknek vagyok lantosa.

A folyók vize mind-mind kicsapott,
Hömpölygő döbbenet fekszik a tarlóra.
Szórja szerte a piszkos iszapot!
S éj borul a bús, komor hajóra,
Zokog a vizek kóbor hajósa.

Pogány időknek vagyok lantosa.

Kezemből a lant egyszer kifordul,
S ha lángra gyúlnak a bús világok;
Lelkem könnye még egyszer kicsordul,
Aztán keményen Én is kiállok!
S bekiáltok a házakba sorba:

Pogány időknek vagyok lantosa.