Viz Zoltán: Szent Imre jubileumára

Mint szende fény a múlt ködéből,
Tűnsz fel kilencszáz év után,
Ily minta kellett nemzetednek,
Hogy szent legyen a vad pogány.

Nemes törzsön, mint drága bimbó,
Hintéd szét égi illatod,
Nagy ígéretként díszlett virágod,
Midőn a zord dér rácsapott.

Menny és a föld harcolt teérted:
Győzött, erősebb volt az Ég,
Felszálltál Hozzá szűzi tisztán
Szép angyalok testvéreképp.

Egy megtört nemzet gyásza kísért
S királyatyád hű könnye hullt,
De ám Te boldog, fénybe jutva,
Emléked így megfinomult.

Mint harmatcsepp a napsugártól
Fölszíva tisztán múlik el,
Oly tisztán volt életed s halálod,
Emléked most is él s emel.

Eszménye lettél századoknak,
Mert lelked nagy volt és nemes,
A föld kincsével és dicsével
Nem kötheté le szívedet!

Áttör neved a múlt homályán,
Mint testet öltött intelem:
Hogy hol erény s szent hit világít,
A boldogság csak ott terem.

Hazám! akarsz újból virulni,
Kövesd az ő szentelt nyomát,
Örök halmon csak ami épül,
Az vész – s viharban is szilárd.

Lélekben nagy s szívébe’ tiszta
Ha lesz e nép e szép hazán,
Újból nagy lesz az és hatalmas
A régi pusztulás nyomán.

Eszményért még tud lelkesedni
S nem röghöz láncolt földi rab,
Beolvad az örök valóba
S magyar hazánk örök marad!