Benjámin László: Kinizsi
Kováimból szikrát a bor,
nagyobb tüzet a rum csihol,
mert lusta már az elmém;
az elporzott csaták terén
virtussá bőszült az erény,
s az elme zárt fegyelmén
keresztülgázolt indulat
mint győztes hadvezér mulat,
pokoli táncra kelvén.
Vígan csak, hopsza! – odafent
táncos szelek füttyére leng,
kit akasztófa himbál.
Ropjuk, hisz gond nélkül lehet –
örökre gondtalan fejek
perdülnek lábaimnál;
csuszamlós síkon táncolok,
és fogaim közt két halott,
két friss halott kalimpál.
Boldog vezér! ki ágyúval
harcolt, s a győzelem duhaj
torán a holt pogánnyal
– amíg csak ki nem köpte őt –
úgy járta ott Kenyérmezőn,
mintha táncolna lánnyal.
Harcos, de kinek botja sincs,
ez voltam én – s halottaim
keresztényebbek nálam.
Ki egyedül van idefönn,
még annak is könnyebb a könny,
ha sír felett szivárog.
De ők hol vannak? Testüket
izzó kemence rágta meg,
vagy út mentén az árok?
És hogyan köptek még halott
szemükbe is gyalázatot
a kontyos janicsárok?
Fogam közé szorítva két
halottat, két halott nevét,
bokázok, egyre lejtem.
Feledni kell! De győztesen,
duhaj táncban botolva sem,
részegen sem felejtem
szorosra zárni fogsorom –
felébred sírva a poronty,
ha nevüket kiejtem.
1947