Bíró András: Mária vallomásai – Ötödik vallomás

AZ ISTEN – EMBER

Csodákat művel a Fiam!
                                       Beteg
emberek: vakok, inaszkadtak,
szegény, ördögtől megszállott lelkek
tébolyult, hívő, lázadozó és
alázatos nagy tömege tódul
a Mester elé.
                     A Fiam elé!
Koldusok és büszke gazdagok,
mind hozzámennek, mind benne bíznak!
És hisznek benne!
                             A vámosok meg
gúnyos kíváncsisággal fürkészik:
mit művel Ő, ki parancsolni tud
a viharnak és a tengernek is.
Ő vizet borrá tesz és öt kenyérből
és néhány halból ezreket táplál,
ha, úgy akarja…
                           Ilyen csodákat
tenni, csak az Isten képes, Jahve!
Jehova, igen! Mit is beszélek?!
Ember és Isten is az én Fiam?

Néha, éjszakákon át nem alszom
azon tűnődve, hogy honnan van
ily bőséges kegyelme az Úrnak?

Másszor megborzong bennem a lélek,
rádöbbenve a valóra:
                                 Isten,
maga az Isten lakik Őbenne,
hisz Ő az Isten!

       Az én gyermekem
 mindeneknél és mindenkinél előbb
volt! Előbb, mint a Hold, Föld és a
Nap, előbb az ég csillagainál,
előbb a tengereknél, a sötétnél,
világosságnál és a viharok
száguldásánál is előbb volt Ő!

S ahogy mindjobban alámerülök
e gondolatba, szinte szédülés
környékez és úgy érzem magamat,
mintha súlytalan lebegnék a holt,
kékes Őrben és semmi és senki
nem lenne rajtam kívül – majd kongó,
messziről hangzó harangok szava
dalol és a Nem-Lét határáról
különös világ ködjei szállank
felém hahózva.
                        Ó, kínok, kínja,
te ész csődje, ki fulladozva és
nyögve kapkodsz a valóság után
s áhítva keresnéd a lényeget,
a lelket, de korcs képességeid
nem lépnek túl házad kerítésén
s a feketeségbe alámerülsz…

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

- - - - - - - - - - - - - -

- - - - - - - - - -

Az őrületbe kerget már a kín:
Ki Ő? Mi Ő?
                     Miért sarjadnak ily
Isten-csodák a lábai nyomán?
Ha Isten Ő, hát volt szüksége
a Földre szállni, alamizsnákat
gyűjtögetni a koldusoknak és
fölnyitni a halottak szemét?

Uram! Az éjek kétségei között
légy menedékem! Jöjj hozzám,
kezed simítsd végig homlokom
jeges és tüzes mezőjén, hogy egy
kissé megnyugodjak, mert enyhülés
kell a szenvedőnek!
                               Jaj, Gyermekem,
ne hagyj el engem, de szabadíts meg
a kétségektől: – félek, hogy Te már
nem leszel Király…