Sántha György: Szent Mihálynap Köncsögpusztán 1933

Szeptember sápadt szomorúságát
szürcsölték a halálhagymázos lombok.
Az alkony aranycsöndjében horgonyoztak
a tanyák
s az acélszürke tömérdek ég alatt
pihenő verítékes földekről
valami nehéz béke illata szállt,
mely megülte a hűvös réteket
s a roskadó szalmakazlakat.
Tizennégyben feküdt így rajtunk
a germán gőg
pirosfehérzöld puskaporszaga,
meg a maszlagpipáló magyar vitézség
fullasztó mézű mélabúja.

De már mozdultak a kaptáros szemekben,
békózott karokban
és kantáros fülekben
egy ördöngös, szabadító mámor
dobhártyapergető és látó
delejhullámai.
Rá-rácsapott az óriások bográcsában
pörkölt marja gyógyszeres gőze
az agyvelőkre,
hol béna ekék, törött szerszámok,
rozsdás babonák, jelszók, akarások
süketen porban hevetek,
mint estéli csatamezőn
valami új ébresztő csodára várva.
S már állt a bál: szivárványünnep,
szalagok lengtek kékek, zöldek
s a meztelen mellű kevély Földnek
zömök ezüstgömb volt a feje.
A vendégek még egyre gyűltek
s egy zsákmányolt
„Bauer”-billegü ponyvasátor
háborús morzsája körül
– lezuhant, otromba Zeppelin –
hangyázva feketélltek,
midőn messziről két szürkén
szelíd garral jött a lecsúszott földesúr
s félárbócraeresztett büszkén parolázott
a vasmarkú háziúr paraszttal:
„Isten éltessen Mihály”.

Így lenne jó – gondoltam magamban –
összefogni mostan
egy közös front védelmében
vörösök, barnák
basák, bankok
és hétfejű gond ellen
új halálárkokban.
Így lenne szép, míg nem késő,
ha tele volna már az ország
csupa élő és ilyenforma,
nem hazug parolás szoborral.

Sötétedett. Kivilágították a palotát,
meg a ponyvasátrat,
s fölzendült a kenyéradó Isten dicsérete
az asszonyok aranymiséje:
ételkínáló régi rigmusok.
Óh böjtölő bőség,
zsírbafullasztott koplalás,
kivirágzott akasztófaszáraz kedvek,
megelevenedett harci kopjafák!
Hogy ettek-ittak a bronzképű rokonok
csecsszopótól a csendes ükig
a rétestől roskadó asztalok mellett.
Hisz’
hősök ők mind így villákkal is:
a harcaink védő Mihály arkangyal serege.
Beszéd nem volt. Minek a szófiaságok!
A néma föld nem gondolkodik,
csak szíve van s ütemes lélekzete:
zenéje, tánca, dallama.
– Elég, ha az okosok
a beszélőházban ülve odafent
hurkos szakaszokat sodornak –
Itt pártarepítő zeneszélben
parlagi galambok,
trianoni faltörőkosok,
„burgenlandi” fölkelő betyárok rakják
és ezüsthajú balladás bárdok
kötetlen gyöngyösbokrétája zeng.
Én nem táncoltam, csak néztem,
homoki hunok kataláni táncát,
sátortetőbontó nagy birkózását
suhogó germán szellemekkel.
Sokszor mentem lopva ki a szabadba,
mintha kerestem volna valakit,
egy Volgatáji, tiszta Asszonyt,
nyeregbeillő harcos nemtőt,
ki elveszett rég a viharban…
Kerestem tán egy szent jegykendőt,
mely csipkésillatosan alszik
a jövendőrejtő csillagokban,
vagy a ringócsípőjű lányokban,
mint Árgyluskirályfi arca.

Az Égbolt: az Úr piaca
csendesedett.
Nem lehetett már hallani a Fiastyúk
gyémántcsibéit sem
csak egy távoli vén kakast,
aki a félpitymallatos földön fölborult
Göncöl kerekére elsőnek szállt föl
és furcsán rekedten kukorékolt:
„Hé fiatalok!”…
A kocsis fölrakta a kast
és öreg düllőkön düllöngve
szitáló homályban mentünk Kecskemét felé.
A saroglyához kötve hátul
táncoló színes gömb szállt utánunk
s ahogy egy-egy kátyúba estünk
barátaim föl-földobták magukból
a tréfarakétát és trágár kacajt.
Én szidtam a rothadt középosztályt –
és szerettem volna magam hajtani,
hogy mihamarabb kiforduljunk
magunkutálva balra, vagy jobbra
a szent változások
világútjára,
mert úgy láttam, hogy sorsunk elakadt
bosszúsan irgalmatlan
s csak az úri Ősz pokolparipái tipornak már
a lángostorait mindbágyadtabban
suhogtató, örökkétartó,
lassított, lompos
virradatban.