Petőfi Sándor: Szőke asszony, szőke asszony...

Szőke asszony, szőke asszony,
Fehér hattyú, fehér hattyú!
Sorsod olyan fekete,
Mint a holló, mint a holló.

Mért adá nekem az Isten
E szépséget? vagyis inkább
Ezt a férjet mért adá,
Ki nem tudja, hogy mi a szép?

Kebeledbe mért tevé az
Isten ezt a gazdag szívet?
Ezt a tündér zongorát,
Mit nem tud pengetni férjed.

Ó, ha én bírnám e hangszert!...
Pillanatra érintém csak,
És dalától reszketett
Örömében a teremtés.

Vége, vége már e dalnak,
Elváltunk, és nem tudom, hogy
Nézek-e még valaha
Szép szemed kék csillagára?

Be-benéztem elmerengve
Gyönyörű kék szemeidbe,
Mint a tenger mélyibe
Néz a sajkás, holdas éjben.

De fölöttünk sötét felhő
Támadott, mely elborítá
A holdfényes éjszakát…
Férjed jött sötét orcával.

Szörnyű ember! van hatalma,
Tőled mindent megtagadni,
És amellett van joga,
Tőled mindent követelni,

Meggyűlöltem őt, meg; mert él
Hatalmával és jogával:
Tőled mindent követel,
És nem enged semmit, semmit.

Volnál képes őt szeretni?
És lehetnél véle boldog?
Soha, sohasem hiszem,
Noha mindig oly vidám vagy.

Mért mosolyogál én előttem?
Engem el nem ámítottál;
Jól tudom, hogy a mosoly
Gyakran könnyek álorcája.

Jól tudom, hogy éjszakánként
Hogyha férjed mélyen alszik,
Te virrasztasz, mert szobád
És a város bármi csendes:

De szíved rémek tanyája,
Melyek csengő poharakba
Töltik és isszák megölt
Örömidnek omló vérét.

Mit tevő légy? Mit tevő légy?
Legalább átkozd meg őket,
Átkozd meg, kik tégedet
Ily nyomorúságba löktek;

Mondj megsemmisítő átkot
Hajlékukra, ha még élnek,
És ha már meghaltanak,
Mondj átkot koporsójokra!...

Szegény asszony, hogy tennéd ezt?
Nem szabad megátkoznod, sőt
Tisztelned s szeretned kell,
Mert hiszen ezek szülőid. –

Szőke asszony, szőke asszony,
Fehér hattyú, fehér hattyú!
Sorsod olyan fekete,
Mint a holló, mint a holló.

1847.