Wimberger Anna: Nem hiszem Uram…

Nem hiszem Uram
hogy olyan sápadt,
szürke lehessen az égbolt,
hogy az én két fényéhes szeme
behunyjam – és azt mondjam:
elég volt.

És nem hiszem
hogy csobbanó kutad
olyan keserűn buggyanna,
hogy az én mohó ajkam
azt már többé meg ne szomjazza.

Én nem akarom hinni azt Uram,
hogy ez a fájdalmas, gyönyörű élet
úgy elsuhan,
mint napsugár fut vízbarázdán
s utána ismét elsimul
hunyt tükre illó titkok
tengerének.

De hiszem, – s várom, Uram,
hogy egy szent éjjel
megpattan a búra
s te elviszel új látások elé,
egy fényesebb, – egy tágabb
horizontra.