Jankovics Marcell: Választás

Uram, megyek a legmagasabb hegyre,
Elébe hogy boruljak, fölmegyek.
Uram, egy napra csak, egyetlenegyre
Engedd, hogy én válasszam, mi legyek!
Egy napra csak, egyetlenegyre
A fény akarnék lenni, – napsugár!
Remény, teremtő élet,
Világosság, ítélet,
A ragyogó, a forró napsugár…
Csak egyszer, egy kigyúló virradatra,
Egy égő délre, halvány alkonyatra,
       A napsugár!

         *

Uram, sejtelmes, vérszín hajnalon,
Mikor a minden mámorban pihen még,
Derűs, meleg, nagy hittel útra kelnék
       Fiatalon!
És játszva kezdném, mint gyermek, bohó,
S játékban egyre jobban kipirulva,
Bíborrá lenne ujjamtól a hó,
A tengerhabból csupa gyémánt hullna,
A felhőkből lángóceánt formálnék,
S halvány orcájuk szent mosollyá válnék,
Ha megpillant a kis föld s a nagy ég.
Uram, nem földi e gyönyörűség:
Érezni, hogy mindenki várva vár,
Ha én jövök, az ifjú napsugár!

         *

Felém fordítja arcát, a mi él,
Mária könnye, eltiport fűszálak,
Magot kérő kalászok sorba állnak,
A rózsák ajka énhozzám beszél,
Örömkönnyel telt a cseresznye kelyhe,
Felém hajlik a cserfa sudara,
Felém nyúl minden, epedéssel telve,
Énnékem minden ölelő ara…
A barna hant is, minden földi élet
Szép édes anyja, és hű temetője,
Szeme tüzétől dermedésből éled,
És föllélegzik, pára száll belőle…
Uram! teremtek, alkotok!
Csak isteneknek való munka vár,
Mert én vagyok az erő, én az ok,
       A napsugár!

         *

S aztán? – megrázom tűzkorbácsomat,
Hogy futva fusson, aki merre lát,
A gyáva nép, mely vesz, de sohsem ad, –
Kiperzselem a fény dómtemplomából
Az éjszakát imádók rongy hadát…
Benéznék minden házba, hol az álom
Csak szenvedést talál álmatlan ágyon,
S az arcra, mely elhalványodott,
Reálehelném a pitymallatot.
A szembe nézek, melyet könny füröszt,
A könny, mely éget, öl, de sohse vét,
S a síró lélek szegényei közt
Kiosztom, szétszegem
A reménységek puha kenyerét.
És forróságom adom a szíveknek,
Melyek kiosztják önnön magukat,
S ha jönnek újra majd az éji árnyak,
Az emlékben, melyek előre járnak,
Pharust gyújtok, mely révpartot mutat…
Aztán – elmennék, hangtalan tovább
A csillagúton, hol nincs vér, se por,
A csillagúton, melyet nem tipor
A tétovázó, botló földi láb.
És mennék némán, megpihenni nálad,
Titkos nyugat, tobzódó tengerár,
S öledbe hullnék, én, a gyönge, fáradt.
       A boldog napsugár!

         *

És visszatérnék másnap reggelen?
       Nem!
Ember vagyok csupán…
Hogy láttam minden bűnt és bánatot,
Nyomort, gyalázatot,
Nem térnék vissza ilyen nap után…
Én egyszer lennék, egyszer csak az égnek
Tündöklő napszem,
Mert ahhoz, hogy még egyszer visszatérjek,
Uram, a Te jóságod kellene!