Tornai József: A nyár eszelős hélium-tekintete
mestere, a nap
kiitta a vadvizeket, kutakat.
Békákat sütött rá a parti kövekre. Se éjjel, se nappal
nem szállt le a por:
hajnalban
ködként lebegett kezemre-arcomra.
Száraikon paprikák
feketedtek, akár karóbahúzott
parasztok. Akácok alá megsárgult levél zörgött.
Összesöpörtem.
Másnap újra szemembe vigyorgott a gúnyos arany.
És megindult lefelé a nedvtelen homok
domboldalon,
tányéron, bögrén,
kanálon. Az első után
a többi eperfa következett: utolsó
levelükig lerágták őket a hernyók.
Beszőtték haláltusájuk
ragadós nyáladék-hálójával.
Vastag, mákszerű
ürülék-csík fölött puffadoztak
a bebalzsamozott fák
hányadékcsipke-gömbjei.
A vízió beteljesedett.
Jöttem-mentem
pusztulásom emlékművei alatt,
tapostam az összegörbült,
szőrös hernyóhullákat,
hol anyám halandóvá tett,
az ártatlan földön.
Nem vette le rólam a nyár eszelős hélium-tekintetét.
