Dr. Pázmándy László: Szuronyok fénye
/Ballada a Látogatóról/
Mint, aki már senkit sem sirat,
Hallgatása volt a vádirat.
Ott járt, hol az ember nem számít,
S a szuronyok fénye világít.
Nem borítja Recsket feledés,
Mindhiába hull rá, évre év.
A szemében, csak a múltja volt,
Lekéste az utolsó hajót.
Túlélők csendje lengte körül,
Ami a délutánban elmerült.
A boros poharát nézte,
Mintha csak magának beszélne:
Minden zsarnoknak neve van,
De arcát keresni hasztalan.
Véres fegyver nekik a minden,
Gyávák, bitangok, hazájuk nincsen.
Rövidre szabta a vallomást,
Legyintett, nem mondta tovább.
Kérdeztem, maradt-e otthona?
Azóta velem van sóhaja:
Otthon, csak ott van, hol valaki vár,
Rám nézett, és kiitta poharát.
Néhány percre, az idő kizökkent,
Üres poharát teletöltöttem.
Alkonyodott, a Barátom jött,
A levegő is sűrűsödött.
Nem tudta még, ki az idegen,
De érezte, hogy hallgatni kell.
Az őszről beszélt, mintha fájna,
A sárga levelek hullása.
S a ködről, mely szívünkre telepszik,
A láncolt bánatot elereszti.
A harangról, mely erőt adott,
Ha jöttek esték és hajnalok.
A szeretetről, minek ára sincs,
Az lesz mégis az utolsó kincs.
Arról, hogy nem segíthet szó,
Semmin, mi el nem mondható.
Mihez másnak nem lehet köze,
Hogy a belső béke eljön-e?
Nem beszélt Recskről, elmúlt időkről,
Segítő hitről, sem jövőről.
De tudtuk, a hit megkereste,
Egy ősz végi csendes este.
Mikor már rég lehullt a dió,
S a présházba üldögélni jó.
Mert viselni, csak úgy lehetett,
Bűnösnek mért, bűntelen életet.
Ott járt, hol az ember nem számít,
S a szuronyok fénye világít.
Néztük alakját, mikor elment,
A Recsket járt, hallgatag embert,
Sors verte út, egyenes derék,
És megtörhetetlen büszkeség.
Barna magánya, ott ment vele,
Igazgyöngyökkel volt tele.
Mezőkövesd, 2009. november