Szeredai-Gruber Károly: Három kis költemény
A messzi Kedvesnek
Jer vissza már!
Tündöklő fényben fürdik még a nyár,
Lelkemben izzó, csókos vágy remeg,
S dalt harmatoznak még az éjjelek.
Jer vissza már!
Forró a szám.
Magányos éjek fáradt hajnalán.
Midőn az álom hűs nedűt szitál
És fojtott sóhaj halk fuvalma száll,
Gondolsz-e rám?
Fut az idő.
Ifjúság, ábránd gyorsan röppenő.
Neved pecsétként szívemre teszem,
S hívlak epedve, búsan, könnyesen.
Fut az idő.
Igéző nyár
Hevében karom ölelésre vár.
Az árnyak nőnek, elenyész a nap,
S közelg a nagy, a rémes alkonyat, –
Jer vissza már!
Télesti szonett
A bánat bús bort tölt kopott kupámba,
Fekete ó-bort, könnytől fűszerest…
Rideg magánytól didergő szobámba
Fáradt madárként besurran az est.
S bűvös meséket dudorászgat lágyan,
Mesét, mitől a lelkem megremeg.
Bársonypalástba burkolgat a vágyam…
Künn lassú, ólmos eső szemereg.
És halkan, hívőn meghajtom a térdem:
Valahol messze, ifjan, hófehérben,
Rózsák közt jár az álmok asszonya.
Ó, síró esték édes-bús bora!
Reám találsz-e, ki megváltod éltem?
Mécsként szívem világít a sötétben.
A bécsi székesegyházban
A dómban Csend csudás virága
Nyíl szűz-sejtelmes estelen,
Szívem s az örökmécs világa
Lobog csak kéklőn, nesztelen.
Künn sisteregve forr az Élet,
Tüzel a vágy, dalol a vér.
Itt békült s gyöngyfehér az ének,
S vad harc hajója révbe tér.
Itt szent a sóhaj, szent az asszony
És krisztus vére itt a bor,
S ölel, hogy hűs vigaszt fakasszon.
A vesztett hit, az ifjúkor.
Szeplőtlen liliomruhában
Száll égre fel a halk ima.
S a szentély titkos távolában
Dereng a régi glória.
Ott öblös serleg áll: beléje
Pénz hull ma csengőn, szüntelen.
S vezeklés hangfogós zenéje
Suhan az ódon szenthelyen.
Bús arcomat kezembe rejtem…
A fáradt koldus mit tehet?
A serleg legmélyére ejtem
Könnykincses, szomjú szívemet.