Páll Miklós: A vágy virága

Mikor tavasz virul a fákra
És mindenütt új élet fogan:
Akkor nyit ki a Vágy virága.

Dohos tető és friss ég alatt
Pattan ki nagy észrevétlenül,
Nem kopog, s nem kérdi: szabad?

Mindegy neki, milyen célt viszünk,
Ő mindegyik célra ránevet
És elrántja tőlük a szívünk.

És mert a Vágy virága zsarnok
És hatalmas úr, a szívünkben
Elfoglal minden kicsi sarkot.

S kibontja sok-sok bíborszirmát,
S míg halálos illatát ontja:
Az indái a vérünk szívják.

S a tüskéi a Vágy virágnak
Belevájnak szegény szívünkbe,
S benn’ ezer vérző sebet vágnak.

És pompáz, csillog, messze bomlik
A csodavirág, s egy éjszaka
Hirtelen elszáll, szerte omlik.

Nem tudni honnan, nem tudni mért?
Jön egy szellő és elfonnyasztja,
S csak száz betört tüskéje kísért.

S az Ősz, mely rőt fényt dob a fákra,
Zokogva, búsan viszi a hírt:
Lehullt, meghalt a Vágy virága!