Mentes Mihály: Ó jó vagy, Uram...

/Gratias agimus Tibi propter magnam gloriam Tuam/

Ó jó vagy, Uram: kincses gazdagságod.
Mint telt medence hűs vize, kiárad.
Lelkemre ömlik, füröszt kegyelemben,
Áldott magadban, csoda-életedben.
S hogy irigyek, gonoszok meg ne lássák,
Titokban adod magad-áradását.
S míg sajnálnak, milyen koldus vagyok:
Lelkemen fényes koronád ragyog.

Ó de nem azért áldalak, Uram,
Nem ezért mondok hálát nevednek.
Ha koldus volnék csakugyan
S nem karjaidban játszó gyermek.
Ha nem várna rám más örökség,
(Szeretet, jóság, öröm, élet)
Csak koldushalál árokparton:
Ott is, akkor is dicsérnélek.
S amíg, szívemben élet van még
És értelmemben gondolat,
S amíg ajkam dadogni tudna,
Én egyre-egyre hálát adnék
Azért, hogy vagy, Uram.

Ó a szemem olyan igen gyenge,
Olyan szegény ragyogó színekben.
S szegény gyarló ember-eszem,
Akármilyen merész,
Hiába minden vakmerés,
El sem juthat a közeledbe,
Bele nem láthat csoda-titkaidba:
Porba kell kúsznia remegve.

És mégis. Ami a messze végtelenség
Titkos fényéből lelkemre sugárzik,
Feledteti, homályba vonja
A teremtés minden csodáit.
S míg nevedet szürcsöli ajkam,
Isten, e titkos csoda-nevet,
Megfényesedik a szemem,
Mert a te neved, Istenem,
Csorgatott méznél édesebb.

Köszönöm, Uram, hogy vagy. Ezt köszönöm.
Ó van-e más lét ilyen csodás,
Ilyen egész, ilyen teljes, ilyen valóság?
Minden más csupa hervadás.
Millió évek múlnak. Sírba szállnak
Gőgös hegyek, viharzó tengerek.
És összeomlik a föld is, melynek
Nyögésétől az ember megremeg.
Népek pusztulnak, tudományok vesznek;
Folytonos halál a történelem.
Nincs más lét, – minden elmúlás –
Egy van csak. Te vagy, Istenem.

Köszönöm, Neked, hogy vagy, Uram.
Hogy több vagy, más vagy, mint az ember:
Hogy bele nem lát titkaidba
Senki fia soha földi szemmel.
Hogy gőgös emberi eszünk
A porból, sárból nem ér föl Hozzád,
Hogy a bölcsek, tudósok látócsövének
Meg nem mutatod fölséges Orcád.
Köszönöm azt, hogy roppant Magad
Nem fér bele csöpp ember-eszembe.
Köszönöm minden titkodat,
Amelyet a gőg megtagad,
Amely előtt a hit térdel remegve.

Ó milyen jó, hogy nem vagy ember
És nem vagy ég és föld se vagy
És hogy Neked minden kicsiny, kevés,
Ami számunkra roppant szörnyű nagy.
Nem vagy virág, nem vagy hegyóriás,
Nem vagy haragos zúgó tenger.
Több vagy és más vagy, mint minden,
Ami van, amit megért az ember.

Hálát adok Neked azért, ami a legnagyobb,
Amiről szólni is méltatlan vagyok,
Mit csak térdelő alázattal
Merek dadogó ajkamra venni:
Hogy Tehozzád mérhető senki, semmi
Sem földön, sem az égben nincsen.
Köszönöm, Uram, hogy meg nem érthetünk,
Mert Te vagy az Isten.