Varga Rudolf: BARIKÁD
I.
Forgószél a fákat égbe rántja,
felszállnak a libák trombitálva.
Ugatva köhögnek ázott-vének,
kalimpálnak csúzlizott emlékek,
álommaradványok, madárcsontok.
Futásom fordul, visszafelé fut,
az anyaméhtől messzebbre, mélyre,
kapaszkodom sugárba, fénybe,
decemberi szél léghajójába,
csapódnék az Északi-Sark-Határba,
riannék, mindegy hova, csak innen el,
elbotorkálnék szívverésemben.
II.
Stimmol, cincog, zajong a dalárda,
sártól varas kontrás-Joca lába,
gyűlnek a kert alatt, a hídnál,
hóvirágzik Hófehérke, szép cigánylány,
sár kenőcsözi, hó hintőporozza,
fagytól kigyullad rajta a szoknya.
Öreghuszár-Verébnagyapa fúj egy dalt,
– lilára hűlve –: „Ne Bántsd a Magyart!”
milyen hideg, milyen sovány a karja,
Kula, a koldus, tetveit vakarja.
Ennyi a gyerekkor, jégtükrös tó,
bugyborékol benne a summás légió.
III.
Sokasodnak a deszkaruhás parasztok,
arcuk vaspatarúgásnyom. Nem is
én loptam meg kertjüket, nem
is én szerettem őket, nem én
sírtam utánuk bőröndömre
dőlve, látni sem akarlak, Major
utca, Jókai utca,
az egykori klottgatyás nyarak
hideg ruháimban csak a kocsmába, csak
a temetőbe húznak. Csak ősz van,
álmaim beáznak, csak
kialszom fehér levéllel, fehér
virággal vasálmát a vaságynak.
Bánom is én mi lesz már, szemem
szélvert ablak, szegénységszagú világ,
mint rejtegetett szökevényt kiadlak.