Pethő László Árpád: Végezetül

Felragyog a kihunyó Nap is az
egek karélyán ha nap mint nap
estefelé élesztgeted a fűben
mocorgó pillanatot - a múlás
fényességét - árnyékokat -

Lábadozik immár a sötét ki-
vetületlen árnya a szembekötösdi
elkezdődik itt és ott ahol néma
főhajtással leszáll melléd a
rögtönzés sóhajós itélete -

Itt voltál - betöltötted az
égi földet - eget rájöhettél
az erezetek titokzatos létére
itthon voltál vagy sem -
látható vagy végezetül...

Felérve a hetedik csúcsra
láthatod az éjt nappaltól
választó felleget lehajt-
hatod fejedet immár -:
Uram bocsásd meg hogy csak

ennyit - ennyire futotta
fohászom hogy ne legyen
teljesen homály - a vakító
sötét csak eddig a hétköz-
napig ügetett velem -

Láthatom a vakulás világát
a lenti poklot idefenn...és
csattan az ostor hátamon
bábosok kezében a nyele
halld meg Uram panaszom -

Itt fekszem az avaron -
szólhatnék hangosabban
vagy lapulnék némán mintha
föld alatt de karom-lábam
még bírja hát kúszok is.

Légy madár bennünk itten a
símára koptatott mezőkkel
hogy ne higyjük már holnap
a szemenszedett árvaságot
az üresség formáit látva.

És ebben a szórattatásban
letaglózott valótlanságban
itt a hajón áradás közepette
lássuk a partot a kikötőt
talpunk alatt az eget...

Mert állandó menekülésben
fentartható békességben -
földönkivüliségben tántorogva
a Tejúton bolyongva immár
mikor érkezünk haza már?