Oravecz Diána: Villámcsapás

Szótlanul és szárazon, könnyek nélkül kellett hallgatni a sorsi ítéletet.

Beborult az ég és fojtogatta torkomat a titkom, hogy mennyire fáj ez nekem.

Még éltem, még éreztem, de már élve temettél mindent, ami én vagyok.

Keresztet vetettél mindenre, ami benned én vagyok.

Tudom, hogy így kell lennie, de nem akarom hogy így legyen,

pedig mennyi dühös búcsúzást szítottam irántad bennem.

Most itt vagyok. Egy lépésnyire tőlem az új életem, egy lépésnyire hogy elveszítselek.

Még el sem engedted a kezem, de már azt keresed, hogyan rejtsd el újra emlékemet.

Most itt ülünk bölcsen, megfontoltan az összetört szívek felett. Bölcsen szenvedve.

Bölcsen és meghitten, meghitten és elfogadva, hogy vissza kell engedjelek.

Talán hiszel a lángomban, hogy majd a kihűlt tüzet a múltadban életre lobbantja

és egy lobbanással ellobbantja a lázat, a szavakat, a titkodat holnapra.

Fulladok, a levegő sűrű, érzem hogy vihar közeleg.

Dörög az ég, villámokat szór el mögöttem.

Elmegyek.